Üstökös

Ősangyal

 

 

Már az ódon idők sem 

Tudják, mióta élnek 

az Ősangyalok, kik

lemondva önnön 

fejlődésükről, szolgálják

Isten Földjét, s őrzik a Szót

Igék szakadnak fel szívük karámjából,

Melyeket a Lét, a megfáradt harcos

Lelkünkbe terel.

Döngeti az álom az ember

Szemét, s ekkor oly képek

bukkannak fel a Semmiből,

Hogy az ősi elemek felhördülnek Tőle, 

Az Ősig vagyok minden

Ős, még asztalt oltárrá szenteli, mi dicső

Csillagok lógnak az Ég boltozatáról.

Fénycsermely zúdul le a hegyoldalról, 

Minden színben 

Tündökölve

Megdermed a Könny, ha

Véres a kapa, nyele s vasa.

A Szív Szava ma feljajdul,

Az ember most a gyomornak 

Él, s megrágja a sok betűt,

Holott csak éreznie kellene a Derűt,

Mely a szavak mögött, a gondolatban 

Él, ha ellenirányban játszatnám 

Életem, cselekedeteimről más lenne

Ítéletem, de az Idő

Elszelelt, s a múltra nem tekintek

Vissza, nehogy sóbálvánnyá 

Váljak. Isten katonájaként

Keresem magamban az Ősangyalt.

 

 

anapkelet@gmail.com

NetLand