Már az ódon idők sem
Tudják, mióta élnek
az Ősangyalok, kik
lemondva önnön
fejlődésükről, szolgálják
Isten Földjét, s őrzik a Szót
Igék szakadnak fel szívük karámjából,
Melyeket a Lét, a megfáradt harcos
Lelkünkbe terel.
Döngeti az álom az ember
Szemét, s ekkor oly képek
bukkannak fel a Semmiből,
Hogy az ősi elemek felhördülnek Tőle,
Az Ősig vagyok minden
Ős, még asztalt oltárrá szenteli, mi dicső
Csillagok lógnak az Ég boltozatáról.
Fénycsermely zúdul le a hegyoldalról,
Minden színben
Tündökölve
Megdermed a Könny, ha
Véres a kapa, nyele s vasa.
A Szív Szava ma feljajdul,
Az ember most a gyomornak
Él, s megrágja a sok betűt,
Holott csak éreznie kellene a Derűt,
Mely a szavak mögött, a gondolatban
Él, ha ellenirányban játszatnám
Életem, cselekedeteimről más lenne
Ítéletem, de az Idő
Elszelelt, s a múltra nem tekintek
Vissza, nehogy sóbálvánnyá
Váljak. Isten katonájaként
Keresem magamban az Ősangyalt.