Aznap mintha kicsit megkésve lopakodott volna fel az első csillag. Mintha galaxis bokrok sodort űrlombjai közt figyelve lapult volna kivárással, hogy vajon mit szól a világ a fény hiányához.

Mint tengerpart homokjában, amikor hosszú szélcsend után még semmi más létező nem kandikál ki a homokból, de mihelyt eléri az első rendező szél-erő, szétnyitja felszínét első rendező áramlat érkezésére, s kikanyarítja a homokból a feleslegeset, felveszi itt, hogy letegye másutt, örök költöztető légalakban. S mint ahogy kezdenek kibukkanni a homokban lakók, rejtett kagylók, meszes élek, így tűnt elő egyre több csillag is az éj sötétjéből. Mintha valaki sepregetett volna az égbolton, türelmesen odébb téve a semmi helyi megnyilvánulásait, s az alatta rejlő fényből egyre több pont kezdett összeállni.

Néhányan játékosan gyűrűkbe rendeződtek, kísérleteztek vele, mekkora fényt adnak ki, ha összeállnak. Csillagbölcsők rendezték az utolsó mai kozmosz ringatásokat. Tinta fekete rácsok sávozták az előbukkanó fénylő csomókat. Néhány rakoncátlan fiatalabb csillag, üstökével megcsiklandozta mellettük keringő bolygó barátait, hogy egy pillanatra a helyükre kúszhassanak. Lentről ez úgy látszhatott, mintha ma különösen nehezen állnának helyre, mintha tréfálkozna az egész ég, s nem volna hajlandó belesimulni az ősi nagy szomorúságba, hanem az egész égi planéta-palettát játék térnek használnák.

De végül mind szépen letelepedtek az ősi vonzástér kiszabott rendjébe. Mint egy tábortűz körül, ahol a tűz körüli nyüzsgés lassan ül el, a középről kiszóródó szikra-cseppek csiklandozása miatt, s ezért a tűz körül gubbasztók még játékosan de maguk számára komolyan birkóznak a tűz körül remélt legjobb helyekért, aztán szép lassan belátják, hogy mindenütt egyként éri őket a láng és lecsillapodnak. Az éj, mint jó juhászkutya, megelégelte a dolgot, s összeugatta őket, a csillagokat. Űr-csaholása úgy látszik, használt, mert még a legrakoncátlanabb csillagok is szétkapaszkodtak.

Közeledtek a Holdhoz, mint régi ismerőshöz, gyakorolva az ősi vonzást, szép rendben pályára került az összes, mint laza, fénylő hólabdák szép rendben elhelyezkedtek a nekik kijelölt égi helyre. Végül mind fejet hajtottak a gravitáció előtt, újra és újra körbejárt, és tanította őket az ősi vonzásra. Békésen beleeresztették magukat az éjszakába, egyre nagyobb fényükkel elárulták magukat.

De mivel a szeretetnek nem csak láthatósága, hanem tapintása, hangzása is van, így nem csak fények, hanem hangok is elkezdtek az égre felkapaszkodni. Áldott szürkületi suttogások. Mint egy zajos, előadásra készülő osztályteremben, a kozmoszsuttogásokat egy-egy csillagnevetés szakította meg. Közelebb hajoltam, hogy halljam. De mivel a mindenség gondosan vigyáz arra, hogy nehogy minden titka kiderüljön előttünk, nehogy elpocsékoljuk a végtelent, ezért csak néhány dolgot hallottam, a többit a jókor jövő űrneszek messzire nyelték, azt csak ők értették, akik a hangokat kiadták. Szinte csiviteltek egymás közt.

De valami nem volt együtt, nem tettek ki együtt egy egészt mégsem. Azt hitték, együtt már teljes égi világító szeretet-képletet alkotnak, s az égi egyenlet ma este is láthatóvá fejtetett meg, s aki felnéz rájuk, felhőkarcoló tetejéről vagy rég tengerre bocsátott apró tutajról, amit alulról a hullámok, felülről a csillagok ringatnak, annak a végtelen csillogó térképét hiány nélkül adják. Ezt hitték. Úgy gondolták, már mind fent vannak, már mindegyikük felkapaszkodott. Nem vették észre az egészet átrendező hiányt. Nem vették észre, hogy egyikük hiányzott.

Csak az a csillag lett erre figyelmes, aki az elveszettekért fénylett, ő benne megrázkódott valami. Ő észrevette, hogy nem mindenkire terjed ki a maguk közt boldogan teremtett s ide-oda cikázó fény, valakire ez nem vonatkozik, mert leesett. Ezért elkezdte keresni az eltűnés nyomait ez a csillag. Ott kereste leginkább, ahol tudta, hogy a legnagyobbakat harapta ki a boldog egészből az újra és újra körbejáró káosza a kozmosznak. Nem volt nehéz ezt a kusza égi csapást felfedeznie, mert nyomában rendezetlenség van, a távolságok megnövekednek, és egymás ismerete összeölelkezése helyett az ártó semmi, az űr anyagcseréjének kilökődése terem a csapás mindkét oldalán, ebből kövezi ki magát, a végső elveszés felé.

Így esett meg, hogy az egyik csillag leesett a felejtés csúszós lépcsőjén a ködök alá, egészen a bolygók nem sűrűn látogatott bozótosába, ahol meglátogatta őt a nagy tátongás. Azt hitte, az örök feledésbe huppant. Nem tudta, hogy úton vannak érte. Persze, hogy nem tudta, ennek a semmi-veremnek éppen az a riasztó ereje, hogy elhiteti, ezek közül a falak közül nincs többé kilátás, nincs több lendülés, igazi közel férkőzés lehetetlen.

Mivel a csillagrengeteg egyik sokat tapasztalt gazdája volt az a csillag, aki az elveszett keresésére indult, így ő tudta ezt, így azt is, hogy csak úgy segíthetett neki visszakapaszkodni, ha egy éjt kiszáll, egy éjt nem a ragyogásban tölthet, nem a szokott fény-helyén. Mindent, amit aznap éjjel csillagtársaival vidáman a fények égi partjára vont volna önmagából fény táncként, azt most le kellett tennie, hogy rácsoroghasson arra, aki a szükségben rekedt. Aznap estére ki kellett vonnia magát a megszokott rendből, s helyet adnia a váratlannak. Ki kellett nyújtóztatnia minden csillag izmát, szét kellett áramolnia a nagy sötétben, a tátongásban, hogy csillámporán felkapaszkodhasson társa. Minden biztos kimért fény-helyét el kellett aznap este hagynia. Merte otthagyni az örök megelégedettség állapotát, mert észrevenni egy sebet, ami megbontja a mindenség rendjét, még akkor is, ha nem övé az a seb, nem lehet érdektelen iránta, ezért odaszánta magát, s minden csillag köpönyegét. Tudta, hogy a teljesség csak akkor maradandó, ha a rész felé odahajlik.

Ingujjig felgyürkőzött, szép fény köntösét le kellett vetnie, különben csillag izmait nem tudta volna egészen hozzá nyújtani. Egyedül ezen kapaszkodhatott vissza a megmenekedésre váró csillag, így volt esélye visszakerülni a jól kimért égi rendbe. Az kellett hozzá, hogy valaki, aki észrevette, kigombolkozzon, kigombolva az aznap estére jól bekészített, kimért fényét, most a szükség felé adagolja, csorgassa rá leesett csillag-testére.

De nem volt könnyű dolga a mód megválasztásában, hogyan is kerüljön a közelébe tőle messzire sodrott társának, akit a nagy szétszaggató egészen a tejút egy nehezen hozzáférhető zsákutcájába bucskáztatott le.

A fent morfondírozó csillag rájött, hogy a legsűrűbb anyag, ami leginkább felveszi a versenyt a tátongással, amit a bajban levőnek utána ereszthet, az a szeretet, ezért ebből font kötelét kell alá eresztenie. Tudta, hogy akármilyen kötél, vagy nem jól megválasztott fonat, elhamarkodott kendersodrások nem fognak célt érni. Hisz az áthatolhatatlannal kellett felvennie a versenyt.

A mód, ahogyan közeledett hozzá, nem lehetett akármilyen. Meg kellett nyitnia a maga burkát, s abból kellett kötelet fonnia, olyant, ami az űr sötétjén keresztül, ami elszakítja egymástól a dolgokat s távolságokat szül, képes haladni. De ez nem csak egy egyszerű kötél volt, hanem egy meghívó. Önmagából, önfényéből kellett fonnia számára, hogy azon visszakapaszkodhasson a megmenekedésbe. Ezzel kellett őt meglátogatni ahhoz, hogy a nehéz, sötét semmiből, a gyanakvó tagadások köd sűrűjéből legyen kiút társa számára.

Az űr-veszélyeken fennakadt megmentendő csillag, akit a semmi várt vacsorára, kezében idegenül himbálódzott a leeresztett kötél. Nem tudta, mi tévő legyen vele. Ismeretlenül ingott a kezében ez a font csomó, ez a sodrott anyagú megmentés. Sőt, csillag szemében még ennél is rosszabb látszott. Mint akinek ismerős ez a dobott fonat, de akitől a legkomolyabbnak hitt pillanatban ezt már visszavették. A csillag ezek után már nem hitt abban, hogy valamit valóban tart a markában. Nem hitt az érzett, ujjpercei között gördülő fonatban, mintha kender rostjai a világ legcsúszósabb olajába lettek volna áztatva, s ezért kicsúszik minden marokból, így az ő kezéből is mindig kicsúszott, s aztán kongott a fonat nélküliség.

De a kötelet dobó, kötél formájában aláereszkedő csillag kötélkezelésén látszott, hogy nem ismeretlen számára ez a mozdulat, a lendülés valaki másért, a szükségbe vegyülés. Sokszor tette már ezt, sokszor hajította magát a nagy szükségekbe, sokszor szült már önmagából más valóságokat, amiket szabadságra bocsátott, de mindig utánuk dobta a kötelet, ha valamilyen útvesztőjén a kozmosznak fennakadtak. Úgyhogy nem idegenül mozgott a kötél ebben a kézben.

A kötél simult hozzá, mint ismerős gazdához, mint aki szívesen fog szolgálatot tenni, s csavart rostjait még gyorsan ünnepire igazítja, mert tudja, hogy másért fog lendülni, tudja, hogy összekötő lesz, a fonatok legnemesebbike: ő összeköt, eljuttat egyiktől a másikig, kapcsolatba léptet, kezdődik valakiben egyik vége s végződik valaki másban. Így boldogan állt kötélnek. Készen állt arra, hogy az ismeretlenbe hajítsák, szeretetbe lendítsék, valakiért lendítsék.

De a csillag tudta, hogy meg fogja sérteni a kezét, ez a szeretet-súrlódás, ezek az egymás közt pergő szemek. Tudta, hogy nem várt lendülés várható, hogy nem lesz minden úgy, ahogyan előre eltervezte. Tudta, hogy az ő lendüléseihez nem tudja teljesen illeszteni a másikét. Így mielőtt meglendítette volna, egy pillanatra (csillag-pillanatra, amit számunkra jó idő volna kivárni) letette a kötelet a kezéből. De csak azért, hogy kidörzsölhesse a szemét, s egy friss, elszánó lélegzetet vehessen, ezzel a dörzsöléssel nagyobb éberséget csalt a szemébe, nagyobb helyet készített önmagában a váratlannak. Tudta, hogy a kötéllendülésben sokféle alakot vehet fel a szeretet, nem vártat is. A lényeg, hogy meghívja, helyet készítsen magában neki, hogy megengedje a válaszok sokféleségét, a különbözést. A magára hagyatott tátongásba elsodródott kis csillag tudta, hogy sosem kapott még ilyen meghívót, szólította a közeledésre az alácsüngő sodort fonat, aminek tartás volt a végén.

Nem tudta egyikük sem mekkorát fog lendülni a kötél, légterükben micsoda áramlattölcsért képez majd, csillagvalóságuk miként ér össze majd, fényeik és árnyaik miképp fedik majd egymást. Csak azt tudták, hogy mindketten ebben a lendülésben vannak. Fészkelődtek még kicsit az égbolton (olyan mozdulatokkal, melyek a nagy lépéseket megelőzik). A kis csillag sem tudta, miként érinti majd az újba vonás, ez a szelíd kiszakítás a tátongásból az új csillaghelyekre, ez a kivonódás, ez a sejtelmes alkonyati exodus. Minden kötél leeresztődés, szeretetfonódás egy mini exodus, kivonulás a csak saját magunk biztos állapotából.

Azért nem szakadt el a kötél, mert elérhetőségből fonta, rostjai közt kellő rugalmassággal, mely váratlan helyzeteket is kötél-kosarába tud ültetni. Ezért mielőtt lendítette volna, még egy vödörbe mártotta a kötél végét, a vissza nem vonás enyvébe. Ezzel kezeskedett arról, hogy a másikért lendülés ne legyen hiábavaló, s ne essen fény-veszteség, hogy akit a szívében már megmentett, azt a valóságban is tudja, s ne hibázzon el valamit a lendítésben. Mielőtt alá eresztette volna a kötelet, még egyszer maga elé helyezve letette. A lendülésre váró tátongásban a rab csillag már egy kicsit elkezdett kétségbeesni: mégsem dobja? Mire vár? Talán nem vett észre?

De a csillag most nem beszélt, hanem annál egyszerre hangosabb és halkabb tevékenységet végzett. Most nem bütykölt a kötélen, most nem kifele élt, hanem befelé: A külső dolgok készen álltak, azokon már nem volt változtatni való. Most a belsőre figyelt. Összes kapott csillag fényét felizzította, s afelé fordította, akitől mindezt elhozta, a létezésének forrása, csillag létének kölcsönzője felé emelte össze fényét: hálát adott. Azért, hogy kötelet dobhat, s a legjobban elgurult csillagok közti rendező áramlat része lehet.

S aztán:csak a csendes hajítás, mely hurkolt, talált, fogott, emelt, s a kis csillag rendben a helyére került, az érte eljövő nagyobb izzás mellé, aki megmentette. A nagy szeretettörténések után éppúgy idő kell a magunkhoz térésre, mint a nagy gyászaink után, a szeretet beköszönése életünkben, megjelenő kalap emelő bemutatkozása éppúgy megrendít, mint amikor kisétál az ajtón. Ezért egy darabig csak hallgattak. De aztán a hallgatás tudta, hogy érdemes odébbállni, párbeszédek közti termő csenddé máshol kell válnia, mert nekik volt mondanivalójuk, az egyiknek csupa kérdései, a másiknak válaszai.

Miért lendültél értem? Miért hagytad ott az én szorongattatásom, ködök alá esésem miatt szokott ég-boltodat?

Azért, mert én is csak akkor vagyok igazán a helyemen, ha te is a helyedre kerülsz, a lendülésből táplálkozom, az áramlatból, ezért ágaskodtam feléd. Nem kell mindent tudnod, bízz a további lendülésekben. Mert a hídépítés, a semmi felőrlése csoda.

A messzinek tűnő ikonok, az elérhetetlennek látszó hitt jókat igazi arcokkal töltsük meg, mögé valós történetek húzzunk fel. Jelenvalóvá tenni, tér idő metszetben foghatóvá. Gondoskodni a szeretet látogatásáról. A rendelkezésünkre álló részlegessel elsuttogni a mindenség legnagyobb mondatát, megismertetni mindent mindennel, kitölteni a lett űröket, türelmesen odébb sepregetni a semmit, a bántást lefegyverezni. Hogy aki utánunk jövet bele akar tanulni a létbe, lássa a korábban dobott köteleket. Hogy akarja az életet, nem csak magáét, hanem a másikét is, nem kevesebbet, mint hús vér szentséget, amit ki is lehet oltani, de ami felbukkan mindenhol ahol beengedjük, ahol kötelet lendítünk. Olyan mintha a mindenség egyik része közelebb kerülne a másikhoz, s így önmagához is. A lendülés előtt is ismertük egymást, de most arcunk lett. Érted? Az áramlás mindig zajlik, mindig lehetne kötelet fonni, kérdés, hogy végül hány kötél dobódik.

Tudod, ülünk karfás székekben. Sokban egymás után. Azt hisszük, az az élet, ha az egyik székben, vagyis életállapotban jól elhelyezkedtünk. Sóhajtva, hogy végre ebből semmi nem tud kiborítani bennünket, egy-két karfás faragott biztonság. De az állapotok, a rozzant lábú, vagy nemesen hőn faragott vagy bársony támlájú karfák közt vándorlunk. A lényeg nem az, hogy éppen melyikben ülünk, tartózkodunk, hanem a székek közti út csillámpora, hogy hajlandóak vagyunk-e kibukni az egyikből, tágulni a mindenséghez azzal, hogy állapotot merünk változtatni, merünk elbotorkálni a látott karfától a még nem látottig, azért, hogy másnak is helyet készíthessünk. Ebben az örök megfoghatatlan haladásban merünk-e a szeretet út késztetettjei lenni, hogy lendülhessünk, hogy arcát keressük, faragjuk, kérjük, írjuk és éljük a szeretetnek, épp akiben épp amilyen formában meghívót küld nekünk.

Gyere, nézzük meg miért is lendültünk, hogy minden a helyére kerüljön, hogy mindenki kapjon meghívót, s főleg a messze sodortak, a fő áramlatból kimaradók, a nehéz ködök alá esetteknek címezzük. Gyere, az égkék esti mesélője már nem vár tovább, az égi színpad tündökölni szeretne. Gyere, és a többit már szavak nélkül világítsuk el, hogy a tekintetek lentről megfürödhessenek bennünk. S bocsássunk rájuk szép égi takarót. Ha ránk néznek, tudják, hogy ők is mozdulhatnak egymásért, ők is vonhatják hideget elűző áldásokba egymást.

Miután ők ketten is, ebben az új szeretet-rendben kiformálták maguk és a másik helyét, átadták magukat lényegüknek: ontották magukat lefelé. De csillagfényük lefelé menet találkozott a földről felfelé szálló illatgomolyaggal, amit ők tudtak lentről küldeni az örök fentnek. E két szép csoda, mintha visszaverődött volna egymáson, szépen egymásba kapaszkodott. Olyan, mint a földről égi körökbe kivált lüktetés, keveredése az illatos ködnek és a fénylabdáknak. A felszálló füst, mint egy szent oszlop, csavarodott a fénylő égi valóság köré. Együtt már terített égi hálaadás voltak.

Most már, mint a teremtésre terített égi terítő, most már méltó hímzése volt a teremtésnek, mert csillagpontjai felelősek lettek egymásért, s ezért mertek helyet változtatni, beilleszteni egymás közé azt, aminek elfelejtettek helyet készíteni.

Aki rájuk nézett így együtt, már hitte, hogy kinek a tenyerébe vagyunk mindnyájan rejtve. Lecsüngő sarkaiban a szépet álmodók, a szívükben este szépet forgatók, az ősi nyugalommal állig betakart gyermekek játszottak, mint a mindenség selymes csörgőjével.