Te elindulsz a fényes hómezőkön -

én visszabújtam a klastromba, nézd!

Ó könyves klastrom, s bús bor az oltáron -

s a szerzetes köszönti a vitézt.

A szerzetesek tudnak ám temetni -

de tégedet magunkba temetünk

és könyveinkbe s oltárunk borába,

hogy légy erős és örök bor nekünk.

Neked jogod volt meghalni

s van: élni, ki meghaltál - ó de mi:

te élsz mibennünk, mi haltunk tebenned

s magunkat fognánk elfelejteni,

ha tégedet felednénk. Ó mit ér a 

szerzetes, ha nincs könyve s nincs bora?!

De lelked vére a kelyhünkbe csurrant,

mielőtt lelke lelkednek tova-

surrant volna a fényes hómezőkön,

mint holt vitéz fekete paripán -

oltár elől mi, fölemelt kehellyel,

válhatatlan nézünk a Tünt után!

Mint gyászoljalak, hogyan dicsérjelek,

ha kölcsön nem veszem a te szavadat?

Hogyan dicsérhetik a napot a rét, berek,

erdők, rőt ormok, puszták és tengerek,

ha nem avval a sugárral, amelyet

a Nap ad nekik, maga a Nap?

Úgy nyugodtál le fényesen, mint a Nap

s reád gondoltat minden holdvilág;

kialudnánk ha nem adnál sugarat

s ha eltűntél volna a hómezők alatt

s nem égnél titkon, mint éjjel a Nap

"ifjú szívekben, s mindig tovább":

(Ó szavak lelke! adj nekem szavakat)

"még sírni sem tudnánk", fakadni sem.

Sugarak lelke! te adtál sugarat

hogy megmosolyogtak a sötét ugarak

és fölfénylett a hab a mély tengeren.