A csipkebokor éppen ott állt, ahol az erdő a mezővel találkozik. A kettő határán. Természetes volt, hogy a tudatlanság édes álmában elmerülve teltek napjai. Minden évet pontosan ugyanúgy élt végig, mint az előzőt. Magától értetődően, kérdések nélkül. Feladatát, ami egyszerű növényi létéhez tartozott így is tisztességgel betöltötte. Nem tudott semmit, csak érezte a hűvös földet, a nap melegét a levegő mozgását, és az eső frissítő nedvességét. Senki sem szólt még hozzá, senki sem nevezte nevén.

A változás, életének nyolcadik esztendejében, az oroszlán havában következett be. A hónap első napján, a szokottnál is jóval erősebben tűzött a nap. Eső már hetek óta nem esett, és délben mikor a forróság tetőzött, a bokor levelei hirtelen lángra lobbantak. Nem tudta ugyan mi történik vele, mégis gyökereivel erősebben szorította meg a földet, ahogy a tűz egyre jobban, és jobban emésztette. Rövid idő múlva a csipkebokor egész teste égő fáklyává változott.

Miközben látszott, hogy halála már elkerülhetetlen, különös, és megmagyarázhatatlan dolog történt. Valaki a nevén szólította:

- Csipkebokor, kedves Csipkebokor! - és ő azonnal felismerte, hogy hozzá szólnak.

- Ne félj semmit, én az erdők, és mezők kertésze vagyok, és azért küldtek hozzád, hogy megmentselek.

Az égő bokor, aki eddigi életét tudatlanságban töltötte, most egészen biztos volt benne, hogy amit hallott, abból minden szót megértett. Sőt már azt is megértette, hogy haldoklik, de mivel nem érzett fájdalmat, cseppet sem volt kellemetlen számára ez az állapot. Inkább nagy izgatottság vett rajta erőt, és érdeklődéssel figyelte mi fog ezután történni. A hang folyamatosan beszélt hozzá, szelíden nyugtatgatta, hogy nem kell aggódnia, továbbra sem fog fájdalmat érezni, mivel az ártatlan természetet ő nem hagyja szenvedni.

Mikor már nem maradt más látható a bokorból csak a földalatti része, görcsös gyökerei elengedték az anyaföldet. A láthatatlanná lett csipkebokor ekkor emelkedni kezdett, majd egyetlen szempillantás alatt, maga mögött hagyva az anyagi világot, visszatért oda, ahonnan nyolc évvel ezelőtt valami titokzatos erő lerántotta.

Új, illetve régi helyén kíváncsian nézett körül. Úgy látszott, mintha ugyanott lenne, ahol volt. Előtte a tágas mező, mögötte a sűrű erdő, mégis mindent másként látott, most, hogy már tudta magáról, kicsoda. Nyolc éven keresztül csak a földet bámulta maga előtt, de most fel tudott nézni az égre, és látta a napot. A napot, amely lángra lobbantotta, aki elpusztította, és ő mégsem tudott mást érezni iránta, csak köszönetet, csak hálát.