Milyen helyen jár az, ki nevet nem ismer? Olyan helyen, mely végleg elvesztette otthon jellegét, érezzük, valaminek a következményeként, de nincs kimondva, fölösleges.

Mint ahogy az apáról is csak azt tudjuk, hogy ő az Atya, s a fiúról is, hogy ő a Fiú, lényükről ismerjük föl őket. A név már nem fontos ott, ahol a dolgokat elmulasztották nevén nevezni, ahol már nincs más, csak ez a megrendítő szenvedése az életnek, amely nem tud nem tovább élni az emberben. Ez itt a nincs, nem a semmi, mert valaha volt, de már nincs világ, csak ez a helyén tátongó szürke sebhely van.

Kierkegaard azt mondja, hogy kételkedni ott lehet, ahol még nem választottunk semmit, kétségbeesni csak választás után szabad, de már ezen is túl vagyunk. Ez a film többé nem tesz fel az előzményekre vonatkozó kérdéseket, tökéletes sötétszürke megkomponáltságával mutatja magát, és inkább néz bennünket semmint mi őt.

Ez itt a megidézett túlvilág infernója, démonokkal, akik személytelenül viselik magukon az embertestet már ténylegesen emberhússal táplálkozva. Ami természet volt, az összetört, nincs fa, nincs madár, az égnek nincs színe, a föld nem ad termést. S látjuk, hogy ezen felül is megtörténhet a borzalom, egy asszonyt ez a kihűlt nihilvilág fog anyává tenni. Mert amikor fogant, még férj volt, és ház volt, és zongora és kert a világ, áldott állapotból így lett átok a szülés. Hogy évek teljenek el, s legyen a gyermekből fiú, s legyen az asszonyból végül öngyilkos azért, hogy az Apát és a Fiút sötét áldozatával az Anya elindítsa azon az Úton, mely egyiküket sem a szenvedéstől óvja majd meg, de erőt fog adni annak elviseléséhez.

Két szó köré épül fel az egész történet, a rendezés szörnyű szépsége pedig az, hogy mind két kifejezést képes tisztán elénk tárni úgy, hogy mutat egy világot, ami eredménye lett a LÉTRONTÁS-nak, és megmutatja a humánum hűségét saját magához e két lélek magára maradt kapcsolatában, ami a HELYTÁLLÁS, normálisnak maradni, beléhajítva lenni és kibírni.

S az apa tudja, hogy az emberfölöttit cipeli ezzel teherként magában, a hitnek azt a lét tényét, amely segít életben maradni egy olyan világban is, mely tele van öngyilkosok kétségbeesett hulláival. De a fiú is tudja, aki csendesen, múlt nélkül, s ezért tökéletesen ártatlanul kíséri apja kitartását, „angyalként”, ahogyan azt a film egyik öreg szereplője mondja, ki sose gondolta volna, hogy még valaha fiút lát, „istenként”, ahogyan azt az apa ki is mondja. S nézőként mi is tudjuk, a történet minden szereplőjének van múltja, éltek olyan világban, ahol még volt virág, színek, ízek, könyvek és játék, s volt valami, ami ezt elvette, s senki sem tökéletesen ártatlan abban, hogy ez így történt, kivéve a fiút ki utána született.

Az ember ettől rémül, őrjöng, tébolyul meg, hogy miért kell az ártatlannak szenvednie? Ez az a súly, mely vékony evangéliumi szellemi szálat éltet a történetben mindvégig, hogy itt van ez az apa, kinek prófétai szikár ereje visszhangot kap a fiú gyengéd szeretetében, s ez kölcsönzi az egész mű derengő fényét, egyáltalán nem kenetteljesen, vallástalanul van előttünk Keresztelő és a gyermek Jézus alakja, megidézve, hogy ellenpontot képezzen az apokalipszisben, s mutassa az utat.