Befordul a sarkon, a biciklit maga mellett tolja.

Szürke arcán eltorzul az este. Elhagyatott szemeiben 

kifosztott tekintet, keze sörösüveg. Megáll. Nem vár

senkire. Elészaladok. Mert bizony az apák elé így szokás. 

Szemében alig maradt valami, ami én vagyok. Kedvelnem

kellene, de csak szeretni tudom. Kézen fogom és csupán

annyit érzek, hogy haza jött valaki, valaki aki eddig még

nem volt az enyém. A kormányra csavart csíkos szatyorban 

néhány üveg sör, talán sportszelet és valami összeroncsolt 

szál virág. Eltámolygunk a házig, kerítésünk soha nem volt; 

a sarki kocsma szépen épül. Anyám tereget, még nem vett

minket észre, háttal áll a sírásnak. Azt mondják szép kisfiú 

vagyok. Ha egyszer gyönyörű leszek, anyámra fogok hasonlítani. 

Majd apám vékonyka vállamra támaszkodik, összerogyok alatta,

megbotlik a lépcsőn, neki esik az ajtónak, mozdulatlan. Minden 

olyan óriási lett körülötte. A szomszédok ablakaiban már égnek

a gyertyák. Feláll és elmosolyodik, mint ha csak játékból esett

volna el. Fogatlan szájában elkészül az éjszaka. Belefekszik az 

ágyba, lábait felteszem. Zsebéből kiesik egy ötszázas, egy kevés 

aprót még találunk mellé, miután kabátja zsebeit átkutatjuk. 

Amikor anyám a szemembe néz, azt hiszem egy angyal vagyok. 

Tenyerei közé veszi arcomat, ilyen szépen senki nem tud ölelni,

és csókja ma is lüktet homlokomon. Magához húz: - szeretlek 

kisfiam. Fülembe suttogva gyönge hangja szólt. Karácsony este 

volt.