A benső krónikásai

Exodus

 

Úgy ismerem a szobám parkettáinak rajzolatait, mint más a tenyerét. Tudom, milyen zajokat várhatok reggel, milyenekre számíthatok esténként. Ugyanazt az utat járom be nap mint nap: a házak falának rajzolatai, a járda repedései mind-mind belevésődtek az agyamba. A munkahelyem falára óriási fénykijelzőt szereltem, rajta visszaszámláló. Hatalmas piros számokkal világít felém a még hátra lévő napok, órák száma.

Az ágyamból olykor a csillagok közt portyázó villogó fényeket bámulom. Elképzelem a benne ülőket: a legtöbben alszanak, egy-két bagoly filmet néz. Szerencsétlenséghegyemre felkapaszkodva letekintek a repülőre, s megállapítom, hogy az annak falára nehezedő nyomás kisebb, mint ami engem akar összeroppantani. Ha alszom is, elkerül a pihentető alvás, s úgy kelek föl, mint aki legördült a hegy sziklái, kövei közt, telis-tele zúzódással.

Ahogy a visszaszámlálómon lévő szám egyre inkább a számomra is belátható kicsiséget kezdi elérni, úgy növekszik bennem a szabadság egyelőre felfoghatatlan reményének a realitása.

Amikor a vakációt kezdik felírni a táblára, már aki képes rá, azt hiszik, hogy a bosszúságom nő, pedig az én örömöm, az én vakációm beláthatatlanul hatalmasabb, mint az övék. Amikor már elszállingóznak, s alig marad tennivalóm, egyedül ünneplek, teljes boldogságban. Becsukom magam mögött az ajtót, s elhatározásomhoz híven nem nézek vissza. Tudom, hol nem látják a hátam az épület falai, ezen a ponton fellélegzem. Olyan könnyűek a lépteim a lakásig, mint gyerekkoromban. Összecsomagolok, kimegyek a pályaudvarra. Felszállva a vonatra, itt nem állom meg, egy pillanatra ránézek az állomás falán lévő, várost jelző feliratra, majd leülök, lazítok, bárgyún mosolyogva rázkódok hazáig.

Otthon kicseréltem a bőröndöm tartalmát az elmúlt időszakom tárgyairól a most következőre.

(...)

A folyosóról beléptem a gépbe, amit talán az utódom fog nézni a csillagok közt pislogva. Ez a gép oda visz, ahová mindig is el akartam menni, a világ túlsó végére. Kis várakozás és kanyargás után megtalálja a kifutópályát. Forognak a hajtóművek lapátjai, ahogy én is visszapörgetem magamban, hányszor képzeltem el magamban ezt a percet. De most felgyorsulnak az események. Amíg eddig úgy tűnt, én magam voltam úr saját magam felett, persze csak bizonyos tekintetben, mostantól a biztonságomért egy fikarcnyit sem tudok felelős lenni. Úgy tűnik bizalmat adni még képes vagyok, s ennek őszintén örülök. Gyors nekifutás után a gép reszketve-kanyarogva eléri végre a repülési magasságot, ahol aztán a robotpilóta nyugodt órákat biztosít. Mintha állnánk, pedig alig van gép, ami ennél gyorsabban tud száguldani. Ma lenne apám születésnapja. Magasan vagyok, nagyon magasan, tizenegy kilométerre a földtől. Ennél magasabbra alig merészkedtek csak páran. Lent a déli nap perzsel mindenkit, itt jégvirág nő az ablakomon. Felsandítok, még feljebb, ahol a csillagokat sejtető feketeség sejlik. Ki jár ott a magasban? Van ott valaki? Fent korom feketeség, lent vakító fehérség, egyebet nem látok; illetve mégis, ha közelebbre fókuszálok, a jégvirág bontja épp szirmait.

NetLand