Az öregasszony a háza előtt ült, és nézte maga előtt a frissen gereblyézett földet. Mellette egy vödör víz állt. Odanyúlt, hogy kezeit leöblítse, de tükörképe megállította mozdulatát. A sima víz tetején úszó arc, akár a föld, melyet még az előbb gyönyörködve nézett, visszanézett rá. - Olyan már az én arcom is, mint ez a föld – és ujja hegyével, víz-arcát megérintette. A víz az érintésre elvesztette simaságát, majd újra megnyugodott.  Az asszony előre nézett, távolba a gyümölcsfák felé, azok sem voltak már fiatalok, de még mindig mézédes gyümölcsöket teremtek. Hűséges kutyája megérezve szomorúságát, szelíden a lába elé feküdt, és ránézett. – Ne félj, én megvédelek, ha kell még az öregségtől is! – ez egyértelműen kiolvasható volt vigasztaló tekintetéből - Mi van Buksi? – szólt hozzá kedvesen és megsimogatta. - Bizony megöregedtünk mind a ketten. – Aztán lassan végignézett a ház falának támasztott szerszámokon, a kopott seprűn, a foghíjas gereblyén, majd a kerti asztal repedezett szélein, és a rajta álló csorba bögrén. - Milyen különös – gondolta -, hogy körülöttem minden velem öregszik. Csak a föld nem. A föld nem öregszik, mert ő mindig is ilyen volt. Öreg. Lehet, hogy van örök öregség? Mert ha van örök fiatalság, akkor minden bizonnyal van örök öregség is. Vajon milyen lenne ez a Föld örök fiatalon? Ej, ostoba öregasszony – korholta le magát – inkább menj és tedd a dolgodat. Felállt és bement a házba. - Csupa ránc mindenütt – dünnyögött bosszúsan. Ráncos az asztalterítő, a függöny, a szőnyeg, a bútorhuzat, és még a ruhám is – nézett magán végig. Soha még ilyen közel nem érezte magához az elmúlást. - Csak vigyázz! – szólt valaki, a feje felett. Az utóbbi időben, egyre gyakrabban hallotta ezt a hangot. A szoba falán, egyetlen bekeretezett kép volt. Ő és a férje. Sokszor órákig ült előtte és emlékezett. Most is leült és nézte. - Hát persze – gondolta magában – az örök fiatal föld az te vagy ott a képen! – mutatott magára. Bizony te vagy az örök mennyasszony, az örök asszony, az örök öregasszony! Aztán felállt, közelebb ment a képhez, ráncos kezével megsimította férje arcát. Aki már csak a szívében volt vele, de ott örökre. Erre a gondolatára nagyon kellett vigyáznia, hogy el ne felejtse. De hogy is feledhetné el azt, amiben bizonyos volt, hiszen még most is ugyanúgy szerette, mint fiatalon. Hirtelen megfordult, oda állt a homályos tükör elé és ráncos arcába nézett. - Nem fogsz becsapni! - Azzal sarkon fordult és megújult erővel, fiatalosan, kiment az udvart összeseperni.