Egyszer két ember ugyanazt álmodta. De ez az álom nem fantázia volt, nem homályos, és zavaros, hanem éber képzelet arról, hogy hogyan lehetnének szabadok, vagyis boldogok. Eltervezték jövőjüket, és ez a jövő arra várt, hogy elvarázsolják, hogy valósággá legyen.

Már nem kötötte őket semmi a városhoz, így elhatározták, megpróbálnak új kezdetet találni. A térképen kijelölték a helyet, és csomagolni kezdtek. Szívük csordultig volt reménnyel. Úgy gondolták, amit elhatároztak, azt meg is tudják valósítani, hiszen szerették egymást, és hitték, hogy ők ketten minden akadályt le tudnak győzni.

Az utazás azonban inkább félelemmel töltötte el őket, mintsem megnyugvással, ennek ellenére jó kedvvel érkeztek meg az első állomásra. Azt hitték a mennyország vár majd rájuk, de tévedtek. Bár tavasz volt, ők mégis fogvacogtató hideg télben találták magukat. Pontosan negyven órát töltöttek szállásukon, mikor elzavarták őket. Az idegen földön senkit sem ismertek, tanácstalanul nézték csomagjaikat. Mi lesz most velük? Hova mehetnének, így hirtelen. Tudták, vissza már nem. Mert akkor arról kellene lemondaniuk, ami több mint az életük. A szabadságukról. Az okos értelem számítása szerint, most el kellett volna veszniük, de a segítség váratlanul megjelent. Csak egyetlen kikötése volt az új szállásadójuknak: „Semmit sem hozhattok, csak magatokat.”

Az új hely kényelmes volt, de még mindig nagyon hideg. Pihenésre kiváló lehetőséget nyújtott, de ők nem pihenni akartak, hanem inkább tevékenykedni. Társaságra vágytak, közösségre szomjaztak. Három hónap múlva, mikor beköszöntött a nyárral a meleg, meghozták a döntést: Bármennyire is kényelmes, tovább kell menni!

Azonban a harmadik lépéssel sem azt érték el, amire kezdettől fogva számítottak. Vagyis a felhőtlen boldogságot. Szerencséjükre nem látták, csak érezték, hogy a tető alatt, ahová beköltöztek, titokzatos feneketlen sötétség kavarog, amely minden pillanatban el akarja nyelni őket. Minden pillanatban egymásba kapaszkodtak, egymást tartották. Már nem volt semmijük, csak a barátság köztük. Már nem tudták, mit akarjanak, hát nem akartak semmit.

Körülöttük minden azt sugallta, hogy nem fog sikerülni újra kezdeni. Mintha az egész világ ellenük fordult volna. Mintha nem lenne szabad másként élni, csak úgy, ahogy mindenki más. Fejünket lehajtva, fáradtan, álmosan, fogcsikorgatva. Nem tudtak mást tenni, mint százszor, és ezerszer átgondolni, mindig, ugyanazt. A sok olvasás eredménye lett, hogy egyes részletek ugyan megvilágosodtak, de az egészből nem értettek semmit. Ám bárhogy is végződjön útjuk,- vigasztalták magukat,- ők legalább megpróbáltak szabadon élni.

Ősszel már nem hitték, hogy megmenekülhetnek csúfos vereségüktől. Mégis tovább álmodtak. Múlt és jövő között, a határon aludtak, és várták, hogy valaki más döntsön felőlük. Közben a hétköznapok egyhangúságában, az életük valamiképpen mégiscsak folytatódott, és a legkülönösebb az volt, hogy aki látta őket, mind irigykedett rájuk.

Mert kívülről nézve nem láttak mást, mint két elégedett, víg kedélyű embert, akiknek nyilván nincs semmi gondjuk, bajuk. Pedig nem volt egyetlen perc sem, hogy kétségbeesetten ne féltek volna, hogy ne lázadoztak volna sorstalan sorsuk ellen. Mégis szüntelenül nevettek, és kacagtak, mintha szenvedésük csak játék lenne. Nem is tudták mással magyarázni derűjüket, mint hogy vagy megbolondultak, vagy egyszerűen csoda történik velük. Az, hogy boldogok, eszükbe sem jutott.

Újra tavasz lett, mikor hirtelen felébredtek, anélkül, hogy álmuk befejeződött volna. Tüstént csomagolni kezdtek, és elindultak, hogy megtudják, végül is, mi történt velük. De azt már mindketten megértették, hogy a boldogság nem valahol másutt van, a szabadságot nem kell keresni, mert nem kívül van, hanem az emberben magában. Elválaszthatatlanul hozzá tartozik, csak észre kell venni, csak merni kell vele élni. Most már azt is tudták, mi vár rájuk. Felkészültek a nehézségekre. Csak egy dolog érdekelte őket. Vajon sikerül-e majd megvalósítani azt, amiben hisznek. És ennek csak egyetlen módja van, ha végig csinálják!