Mit ablakom körülfog vén kerettel,

Megfrissül most az únt, szomoru táj,

Víg napsugár pingál aranyecsettel

Az ócska képen és restaurál:

A régi Mester megkopott müvét

Ragyogni szítja most az új lazúr,

E vén világba zárt örök szivét

Feldobogtatja nékem most az Úr.

Egy ócska házon a rőt téglakémény

Most ég felé bíbor kedvvel feszül,

Az égbe szökken víg erotikával,

S az édes levegőbe idvezül.

A lanka dombok telt, kerek vonalja

Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,

Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva,

Most szívja kebleit tán duzzadóra.

Jó volna a mezőkre futni mostan,

Ugy-e szivem, bánat beteg bolondja?

Torkomból, melyből vér hördült pirossan,

Hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.

Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:

E két karon, mely az égbe ivel,

E két feszülő, lüktető csatornán

A boldog magasságba folyni fel!

Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek,

Sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború,

Szivem körül zsebórám hallom: tünődve perceg,

Vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú?

Fázom s lomhán megűlök a kályha mellé bújtan,

Hát ma se sikerültél: szent életöröm?

Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam,

S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.

1912