- Engem keresel, Beid Alnisszor? - szólt Tammúz olyan hangján a kérdésnek, amely nem vár feleletet. - Itt vagyok. Mert mindenhol ott vagyok.

- Ó, Tammúz! - nyögte az akkád.

- Ne sóhajts és ne remegj - emelte fel sugárzó ujját az isten -, én vagyok az egyetlen, aki mindenütt jelen vagyok, és sehol félelmet nem támaszthatok. Én vagyok az Isten, aki nem a bosszúállás istene, és nem a vezeklést követelő, hanem az, aki mindent lát, mindent megért, és mindent megbocsát.

A szuméri harcos a fél könyökére támaszkodott fel, úgy hallgatta a Napisten szavát. Az pedig folytatta, kezét megint a Beid Alnisszor homlokára téve:

- Örökkévaló vagyok, és minden vagyok, azért minden is tudok lenni. Most a beszélgető társad vagyok, aki tanítalak. Hallgass rám, és ne csudálkozzál, ha akár a múltnak, akár a jelennek, akár a jövőnek hangján szólok, mert bennem egyesül örökkévalóságnak az idő. És ne ámulj, ha könnyű szó szólal meg az ajkamon, de ne is borzadozzál, ha komolyra fordul a hangom. Csak az a különbség a kettő között, mintha a nap süt, vagy a felhők permeteznek.

És Tammúz elmosolyodva, a fejét csendesen előrehajtva így kezdte magyarázni a maga isten voltát:

- Ma ülik a lakodalmam, mert ma van a tavaszi napéjegyenlőség, amikor kezd megtermékenyülni tőlem Isztár, a föld. A születésem akkor van, amikor a tél fordulóra ér, amikor leküzdve az éjszakát, a napok kezdenek hosszabbodni. De meghalok minden esztendőben akkor, amikor jön a rövidre forduló nappal, s amikor megszületik őszi és téli bátyám, a rideg Nergál, akit az uralma teljességében Nébónak hívnak, éppúgy, mint engemet nyáron Márduknak.

-  folytatjuk  -

/képforrás:octo.blog.hu/