I.

Az 1715-ik év Karácsony havának egyik legködösebb reggelén a Szent Pál székesegyház felől egy kopottas öltözetű, már öregedő ember fordult be a Paternoster Row-ba, a könyvkereskedők utcájába, hóna alatt jókora csomaggal.

Az utcai lámpások a szűk és hosszú Paternoster Row-t nem világították meg jobban, mint Halottak napján, későn este, az utolsó mécsesek a temetőt, de a csomagos ember jól tudta, hol jár és a hogy az utca harmadik házához ért, habozás nélkül nyitott be William Taylor könyvkereskedő és könyvkiadó boltjába.

A boltajtó, mikor kinyílt, csengőt rántott meg és Taylor unokahúga, aki a bolthelyiség mélyében éppen csókolózott a segéddel, zavartan rebbent elő a sötétségből.

- Mi tetszik? - kérdezte az ismeretlentől.

- Taylor urat keresem - felelt a csomagos ember. - Bemehetek az irodájába?

- Taylor úr még nincs itt.

- Bizonyosan mindjárt jön. Nekem legalább azt írta, hogy pontban kilenckor jöjjek el.

- Csodálom, mert csak kilenc óra tájban szokott fölkelni és tíz előtt soha se jön le az emeletről. Sőt az is megesik, hogy reggelizés után elmegy sétálni és ilyenkor csak dél felé néz be az irodába.

- Ma talán korábban lejön. Azért, ha itt megvárhatom...

- Hát tessék helyet foglalni.

Az alkalmatlankodó leült a kijelölt nádszékre, csomagját hónalja alól az ölébe csúsztatta, a csomagra rátette a kalapját és erre a két sovány kezét - melyet mintha csak kívülről fogtak volna körül az erősen kidülledt erek, olyanformán, min lentebb a csomagot a spárga - aztán egy darabig nem moccant.

Taylor kisasszony visszament, egy kicsit susogni, az iroda-ajtó közelében várakozó segédhez.

- Mi az? - kérdezte halkan a segéd. - Ezt nem fogja most mindjárt elvinni az ördög?

- Az öreget várja - felelt a kisasszony. - Valami újságíró lehet, mert mind a két füle hiányzik.

- Akkor alighanem az a Daniel De Foe, aki már többször kínált regényt az öregnek.

A segéd rámeresztette szemét a fületlen emberre, aki a homályban suttogóktól vagy tíz lépésnyire mozdulatlanul kucorgott székén, fehérebben, mint azok a pergamenbe kötött Aldusok, amelyek mögötte, a nagy könyvespolcon, már évek óta várták a sokpénzű vevőt.

- Csakugyan De Foe - suttogta egy kis szemlélődés után a segéd. - Ráismerek arcának kísérteties színéről... Nézze! ... nem olyan ennek a szegény ördögnek az arcbőre, mint a halódónak, akibe már hálni is csak nagyritkán jár a lélek?!

- Az ennyire öreg és nyilván beteg embert már mégse kellene ilyen szigorúan büntetni - szólt Taylor kisasszony.

- Ó, annak, hogy a két fülét lenyesték, már jóval több, mint tíz éve! És azt hiszi, okosabb lett azóta? Dehogy! Többet állt ez már pellengéren, mint ahányszor mi kiálltunk counztry-dance-ot vagy allemande-ot táncolni! ...és ha mind a zsebében volna, amit pénzbírságban kellett kiszurkolnia vagy húsz esztendő óta, akkor most nem kellene itt azt lesnie, hogy az öreg mikor lesz kegyes szóba állni vele.

- De hát miért ír olyasmit, amiért megbüntetik az embert?

- Isten tudja... kérdezze meg tőle, magától. Én csak azt tudom, hogy olyanokat írt, amik egy cseppet se tetszettek sok, fölötte előkelő személynek. Egypárszor be is csukták... talán még ma is börtönben ülne, ha a boldogult királynő meg nem kegyelmez neki... És még csak azt se tudni, hogy kinek érdekében kellemetlenkedik hol az egyik, hol a másik nagyúrnak... mert whig vagy tory, semmi se szent előtte... Azaz hogy így volt... újabban már egy kicsit lecsöndesedett. Kevesebb cikket ír, pamflettet már évek óta nem adott ki, úgylátszik a sok büntetés mégis csak letörte a hadakozó kedvét. Most inkább regényeket irkál, amelyeket se az öreg, se más nem akar kiadni... De mindegy, ez mégis okosabb dolog annál, amit régebben művelt... a regényért nem haragszik meg senki, kivált, ha a regényt soha sem nyomtatják ki.

- Mintha elaludt volna.

- Az ám, bóbiskol.

Tovább suttogtak, de most már valami másról. A segéd közelebb hajolt a leányhoz, mintha bele akarna bújni a fülébe, a kisasszony oda-odasandított az alkalmatlan harmadikra. Ez egy darabig hol lecsüngesztette fejét a mellére, hol fel-felkapta, mint aki küszködik, de már nem igen bír az álmosságával, egyszerre azonban kiegyenesedett, mintha hősies erőfeszítéssel végre is legyőzte volna az álmot. A kisasszonyt ez a mozdulat megijesztette. Attól tartott, hogy a fületlen ember éppen akkor talál rápillantani, amikor a segéd csókot rabol tőle, hogy ez meg ne történhessék, kirántotta karját a segéd kezéből. Visszasietett a boltajtó felé, felpattantotta annak a farácsnak az ajtaját, mely a pénztárt elválasztotta a helyiség többi részétől, elfoglalta helyét a pénztár asztalkája mellett és számolgatni kezdett. A segéd, látva, hogy most már nem csinálhat semmi okosabbat, szintén dologhoz látott, odaállt a hosszúlábú íróasztalkája mögé és beletemetkezett a főkönyvbe.

A fületlen embert, egy-két percre, valamivel éberebbé tette a két árnyék mozgolódása. Elmerengett rajta, hogy milyen formás a kisasszony arcéle, észrevette, hogy a segédnek olyan szája van, mint a cápának, pillantása újra visszatért a kisasszonyhoz, de aztán megint lecsukódott a szeme. Föltette magában, hogy ügyel és nem fog elaludni, csak elgyötört, fáradt, véres szemhéját pihenteti meg egy kevéssé... de minden tagjában érezte, hogy egész éjjel dolgozott... és félt, hogy ha még sokáig kell várakoznia, álomba fogja ringatni a bolt nagy csöndje vagy az egyetlen nesz, amit hall, a segéd kezében mozgolódó lúdtoll egyhangú percegése. Mindinkább nehezére esett újra meg újra kinyitni a szemét, mind tüzesebbnek érezte a szemhéját és már rajtakapta magát, hogy a magasba nyúló, hosszú polcokon mozdulatlanul pihenő könyvek némaságából valami lelki káprázatban azt a szemrehányást olvasta ki, hogy: "Mit töröd magadat a kenyérért, az életért?! Nem irigyled ami örök békességünket?!"

A kevésbé ködös reggeleken is sötét bolthelyiségben csak két olajlámpa égett, egyik a kisasszony előtt és egy másik a segéd íróasztalkáján. A fületlen ember le-lezáródó, fátyolos szeme már nem látott egyebet, csak ezt a két kis, sárga fényességet, amely még egyre átcsillog valami nagy feketeségen. "Kriptában vagyok? - kérdezgette magától - és az ott két síri lámpás?!..." Egyszerre úgy rémlett neki, hogy vörös kiütéssel teli kis test hempergőzik előtte és egy fiúcska azt kiáltozza, "Ne takarj be, apuskám! ...nagyon melegem van! ...Nem akarom! ...nem akarom!..." Arra riadt fel, hogy a szíve nagy buzgalommal és ugyancsak keményen kalapál, gyorsan és tisztán hallhatóan... de aztán újra elszunnyadt. Azt álmodja, hogy úttalan utakon jár, kietlen ösvényeken, ahol el-elbotlik, bukdácsol... körülötte sötét éj... csak a messzeségből mered feléje két nagy, sárga golyó... "Hát ez mi? - kérdezgeti magától. - Talán egy óriás szörnyetegnek a két nagy sárga szeme? Egy mammuth-nagyságú vadmacskáé vagy egy rettenetes hiúzé?" De aztán elborzadva látja, hogy a rengeteg, a végtelen, az örök sötétség mered rá a két roppant sárga szemével...

Éles csöngettyűszó ébresztette fel, a boltajtót hevesen felrántották.

Hosszú, nyurga, hajlott derekú fiatalember rontott be, akinek még csupasz arcát nagy, csontkeretű pápaszem tette koravénné.

Egyenesen a segédhez lépkedett és így szólt:

- Olyan könyvet kérek, amelyben sok a kaland, nem csupán szárazon, hanem vízen is.

- Tessék, itt a legújabb ilyen nemű csemege, az újdonságok között is újdonság - felelt a segéd és vastag könyvet nyújtott át a pápaszemesnek, aki egy karvaly mozdulatával csapott le az új csemegére.

- Belenézhetek itt-ott? - kérdezte.

- Mindenesetre - adta meg a segéd az engedelmet. - De azt előre megmondom, Burney úr, hogy ha ma is vásárlás nélkül tetszik elhagyni a boltot, legközelebb már megvonom bizalmamat.

- Zsákban nem vásárolhatok macskát - szólt a pápaszemes - de ha a könyv nem erkölcstelen és csak némi részben is megfelel a kívánalmaimnak, olyan ajánlatot teszek érte, amelyben öröme lehet a William Taylor-cégnek.

Ezt mondva, felnyitotta a könyvet, bedugta fejét az első lapok közé és aztán sokáig nem bújt elő a kalandok világából.

A fületlen ember hosszan el tudta nézni, hogy a pápaszemes ifjú hegyes orrával olyan sebesen turkál a könyvben, mint a sertés a vályúban. Pápaszeme gyorsan siklott jobbra-balra, mind lejjebb, majd fel, egy másik lapra... feje járásán és arcizmai mozgásán meglátszott, hogy milyen mohón nyeli az igét... nem tartott egy félóráig és kiszívott a könyvből minden mézet.

Mikor elkészült a zsákban lévő macska alapos kitanulmányozásával, megkérdezte, hogy mi a könyv ára. A segéd megmondta. Burney úr sokkal kevesebbet kínált, előadva, hogy a könyv ellen számtalan kifogás lehet. Kevés benne a vízi kaland, sok a sajtóhiba, a kalandokat fűszerező erkölcsi intelmek nem állnak ki minden ellenvetést és az Istenben boldogult Annak királynő neve egy helyütt kis betűvel van nyomtatva. Alkudozni kezdtek, de - bár a segéd példás engedékenységet tanusított - az alku nem vezetett vásárra.

- Majd megkapom olcsóbban a latin kávéházban, az esti könyvárverésen - szólt végül Burney úr és ajánlotta magát.

- Az meglehet, Burney úr - kiáltott utána a segéd - de akkor tessék mindig csak a latin kávéházba menni! Én nem kérhetem arra, hogy máskor is legyen szerencsénk. A múltkor végig tetszett olvasni a...

Nem fejezhette be, mert a csöngettyűszó kétségtelenné tette, hogy Burney úr, aki lendületes léptekkel hagyta el a boltot, már nem hallhatja meg csúf szokásának jogos bírálatát.

- Aztán hogyan adjon ki az ember új regényeket, amikor ilyen a közönség?! - szólt ekkor a segéd, Taylor kisasszonyhoz fordulva, de úgy, hogy a fületlen ember is értsen a beszédből. - Olvasni, azt szeretnek! De pénzt adni a könyvért! Bizony, nagyon megromlott a világ mostanában!

De mégse romlott meg egészen, mert alig hangzott el a segéd sóhajtása, komoly vevő érkezett, aztán egyszerre több vevő is. Vagy másfél órán át a boltajtó egyre csilingelt és a segéd Taylor kisasszony segítségével is alig tudta kiszolgálni a sok vásárlót.

Eközben a pénztár fölött díszlő nagy falióra elkakukkolta a tíz órát... el a tizenegyet is... a fületlen ember türelmesen várt... de Taylor csak nem jött.

 

-  folytatjuk  -