Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,

És merengve nézem a sötétkék eget;

Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény

És koszorú gyanánt övezi fejemet.

Megfürösztém lelkem e sugárözönben,

Lemosott magáról minden földi szennyet,

S most ujjászületve a magasba röppen,

S keresi a mennyet;

 

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,

Egyetlen halk dongás érinti fülemet,

Tán mellém valami kis bogárka szálla,

Vagy távoli folyam harsogása lehet,

Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,

Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,

Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése

Le a csillagkörbül.

 

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,

És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,

Melyet az istenség titkos ujja szövött...

Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?

Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,

És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,

Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,

Hadd beszéljek veled;

 

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?

S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?

Áll-e az a kemény, szigorú itélet,

Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...

De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,

Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:

Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén

Lángol-e szerelem?

 

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,

S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,

De ha a szerelem föl nem kísér oda,

Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!

Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,

S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...

A szerelem mindent pótol, s a szerelmet

Nem pótolja semmi.