Mi a földi élet s minden ragyogványa

     Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?

Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,

     Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,

     S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:

Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,

     S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!

     Az emberi lelket bétöltöd egészen,

Bájodnak ereje az égbe ragadja:

     S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,

     Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;

A nagyság álképét mint bábot elveted,

     S nem szab semmi földi erő néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:

     Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.

Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak

     Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját

     Márványpalotává tudod változtatni,

S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját

     A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:

     Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!

Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,

     S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.