Hibátlan vagy tudod,

s veled én is az vagyok,

talán túlozhattam volna,

mint régi freskón az angyalok.

Pedig csak annyi az igazság,

az élet nélküled sötét,

elszaladhatnánk olykor

messze, csillagok mögé.

Persze, hol a kavics sem lakik

már, ott minden olyan fekete,

de az élet sarjadni kezd,

hol kinyitod a szemedet.

Kopár, lélektelen utat

a tekinteted világítja,

jaj de szép hazugság, igen,

csak a jövendőt ámítja.

Hisz’ bolyonganak sokan, itt

sok százmillió számra,

képesek bizony ám,

ők is számtalan varázsra,

majd vizüket a mocsár lápja

rendre csak elissza,

s Te maradsz az egyetlen,

a fény, az örök, tiszta.