Nem adatott meg mindenkinek

A balgaság, mely a füvekben ég,

Tudom én jól, tudom én.

Csak pazaroljam,

Csak tékozoljam

Szegénységem,

Alázatosságom,

A friss levegőt,

A rigókat,

A földek bőízű nedveit,

A futkározó mezei virágokat, melyek homlokukon hordják álmaim

S huncutul dörgölőznek

A nyihogó kancák bokáihoz.

Lehetnék én a kőműves, aki

Mikor ölel,

Megroppantja az asszony derekát -

Házat, börtönt és templomot épít magasra,

De délben lehever a téglák mellé,

Megeszi a kenyeret, szalonnát, hagymát, nagyot nyujtózkodik,

Szusszantva-kortyantva vizet iszik még

És máris alszik és mosolyog,

Mint a legbölcsebb halott fáraó.

Lehetnék én a könyvelő is,

Akinek vannak főnökei,

Vagy a szabó, kit nem irigyelnek,

Ha jól varr kabátot s rossz az asszonya -

Sokat dolgozik, de sztrájkol,

Ha kicsi a bér -

Lehetnék vándor hasbeszélő,

Hisz annyi sok madár zokog, csapkod, kacag benn a szivemben,

És szónok is, szellemes, aranyszájú!

Aki fönn áll az emelvényen,

Kis pocakját megveregeti

S beszél a nép nagy nyomoráról,

Melyet csak ő tud eltiporni,

Francia szabású félcipőben -

S éljen! éljen - dübörög a nép,

Egymást tiporják, hogy jobban hallják - 

Mintha nagy, sötét alagútban sok szép gyorsvonat rohanna egymásba

S én szebben tudnék bolondítani!

Lehetnék paraszt, pap, remete, zsúrfiú, bankár és király is!

Fogadjátok hát balgán, együgyüen

Balga, együgyü szivemet.