Már csak egy kevéske vasárnap délután maradt. Nem tudtak már mit kitalálni, olyan szűk volt a világ. Elindultak, hátha rálelnek valahol önmagukra. Nosztalgiázgató lődörgésre és tompító közhelyek vakkantgatására volt csak erejük.

Túl nagy volt a távolság, jelenük és múltjuk idegenkedő bambasággal pillogott egymásra. Még volt másfél óra zötykölődés, míg meglátják asszonyaik riadt, vádló tekintetét.

Andalító, amint himbálta testüket az öreg, csúnya metrószerelvény; zsibbasztó, ahogy gyomorbölcsőjük ringatta söröcskéjüket. Kietlen bátorságú dekoltázsban eltűnő bátortalan gondolatukból ocsúdva, keserű böffenéssel összenéztek.

A végállomáson összegabalyodva némán kitámolyogtak. A tikkadt napfény szennyes mezük savanyúan izzó műszálain a földre csorgott.