Arany késként villan a napnak fénye a fák közt

és füstölve siklik az úton a friss nyomokon

s távol nagyokat hasogat a kemény levegőből,

síkos arany domb őrzi ott örömét!

Ó, most síkos a lomha gond is, füttyentve kicsúszik

melegéből és csönd s a havon vékony repedés

jelzi tünése nyomát, míg nyugodt dobogással

takarítgat utána a szív.

Nézd! asszonyod arany kontya s két síje

külön megcsillan a lejtőn s eltűnik lobogón;

lenn hó pora bújtatja s egy enyhe kanyar.

Ó, fend hóhoz a léced! csisszen az s kinyitja előtted

az erdőt és mögötted újra kezetfog a szél

s az utat szegő fák sora tanakodva nézi tünésed!

(Este)

Jó fáradtság pirul és szerelem az asszonyok arcán

s a ház falánál odakinn, csöpögőn sorakoznak

a ködben a lécek. Ezüst esti világ ez! fölötte

az égen sötét koszorúba gyűlik a holnapi hó.