Elment a mi legédesebb testvérünk, a mi legjobb barátunk, a mi írómesterember fajta, leghűbb, leginspirálóbb, legegyüttlélegzőbb munkatársunk.

Ebben a gyorsan átalakuló magyar világban megszűnt egy szín, egy jellegzetes karaktervonás az ő eltűntével. Hiányzik az életünk, az utca, a társaság, a Balaton, a műterem sarkában egy drága, szeretett fej, aki nagy barna szemeivel néz és megörökít s teremt a magyar jelenből hihetetlen s ismeretlen fényeket. Mert ez volt az ő életének csodája: olyan dolgokat látott meg ebben az életben, amit rajta kívül soha senki nem látott.

Hiszen a magyar föld mindig szép volt s szép lesz. Mindig voltak s lesznek nagy piktorai, akik meglátják azt, ami itt van, az érzékek által a festői fantázia mindig újra s újra fogja teremteni ezt a valóságot, amelyet ez a kis föld itt nyújt: de Rippl-Rónai valami mást adott: ha a kezébe vette az ő kedves pasztell krétáit, ha lágy ujjakkal, puha, kövérded, gyöngéd ujjaival el kezdett sikárolni az érdes papíron, abból rögtön valami csoda született: mintha földöntúli fényekbe fürdette volna bele mindazt, ami szeme előtt megjelent.

A látásnak ez az újsága, az érzésnek ez a csiklandó boldogsága volt az ő legnagyobb kincse. Ez volt az, ami hozzá kötötte az ifjú írók lelkét, az egészen egyéni és mindent felfokozó álomélet reális látása. Soha senki sem tanított meg bennünket arra, hagy mennyire szabad s mennyire lehet, éretten, férfikorban gyermek maradni, elkeseredett bánatokban szűzi ártatlan lenni, hogy szabad és lehet szikrázóan édes fényben élni együtt az élettel.

Nem bírok belenyugodni, hogy ez a mi drága emberünk nincs itt többé, hogy elmennek mellőlünk, akikkel együtt csákányoztunk a bányában, hasonló sors, hasonló tragédiák között...

Nem bírok belenyugodni, hogy bele kell nyugodni abba, hogy csak Egy valaki változatlan: Az, akinek teste a Kozmosz, élete a Létezés, erői az egész élet minden részletében s minden pillanatában megnyilvánuló Törvényszerűség.

Nem bírok belenyugodni, hogy ezzel elmúlt az én Riplim, hogy vége s nincs tovább, csak a sok teleírt apró képes papír s vászondarab, nem, én hiszem, hogy a testi, lelki érték örök s örökké él és működik, bár nem sejtem a törvényszerűségét a Kozmosz létezésében...

Barátom, nekem nem múltál el: míg élek, itt élsz velem s azután egy sorsban együtt tovább.