Messze repülnek a darvak.

Messze, mint az ég sötétje,

minden kedv, öröm és nyugalom

a kozmoszban van megfertőzve.

Betegen zörögnek a fák,

a lombok, a kivetett koloncok.

Bennünk nyugalom most a halál

s olyanok vagyunk, mint a bolondok.

A város ezer díszben, de benn csak

egy dísz remeg, valami remény,

hogy a sárból fölkelt embert

lemosdatják, hogy hazatér.

Áldás vagy átok élni – ki tudja,

kinek aranyból, kinek rongyból

van zakója, s a gyermek csak néz,

hogy csillog az ürülék, a penész,

hogy repedt rongy a Testamentom,

hogy ölünk, s reped minden templom,

hogy félni kiváltság bár mindennapos:

királynak mondják, ki virágot tapos,

kinek lelke sötét, mint a kereszt árnya,

csak a gyönge kerül a másvilágra,

csak az esendők olyanok, mint az emberek.

Ha halál vagyok, hát én vagyok veletek…