Elindultam, pont. Bárcsak itt lett volna vége, mert félek a haláltól és próbálom minél jobban kijátszani az idő hatalmát, de ha már az apró lépteimet hallgatom, miért ne beszélhetnék az életről, amitől valamiért jobban tartok, mint az elmúlástól. A tudatlanságtól menekülök, na meg attól, hogy… mindegy. Az érzékeim szertefoszlanak, akár a kokainos póknak a hálója, amikor a csapdáját szövi. Igen, ekkor döntöttem úgy, hogy a metróállomást kikerülöm, és a pocsolyáktól tükröződő utcákat járom, míg az el-elhomályosodó ablakokat fürkészem.

Ha jól sejtem, az Andrássy úton vagyok. Esik az eső. Nem a durva, nagy cseppekkel szidalmazó égiek bosszúja ez, inkább a megtisztulásé, ami csak néhány órát kér magának, hogy újra tisztán pislogjon a város. Átázott a cipőm orra, előttem csak a párától tébolyult járdákat látom. Nem túl biztató. Inkább hadd meséljek az életről! Minden vágyam pattan pontról pontra, aztán elfolyik valamelyik csatorna felé. Mintha sietnének és engem meg se várnának, pedig kértem őket, hogy legyenek türelemmel. Ne okozzanak csalódást. Ne rohanjanak el mellőlem, de ők csak pattognak és egybevegyülnek a hulladékkal. Az eső, ami jó tett helyében, jót vár. Engem akar. Megtisztítja nekem a várost, de lehet, hogy haza már soha többé nem jutok. A vágyak elmúlnak, és már csak a halandóság pillanatait élvezhetem. Nem akarom elkeseríteni magamat, de nem látok senkit magam körül. A cafatokra ázott zacskók körtáncot járnak az üres buszmegállókban, az elrepedt ereszek kótyagosan hánynak a fejemre. Az üres üvegből szürcsölgetek, hátha találok még benne valami innivalót, de abból is már csak a felhőszakadásnak néhány cseppjét nyaldosom. Nincs más csak a hosszú út, a város, és a borúsan búsuló bolt, tőlem lehet az égbolt, akkor sem változik semmi. Nem, ez nem lehet az élet. Köpdösöm az édeskés vizet, ízlelgetem a sebes ajkaimmal. Jól esik, mert valami azért csillapítja a fájdalmamat, noha nem is fáj semmim. Az is lehet, hogy részeg vagyok, bár nem ittam semmit. A semmiből felbukkan egy sötét szobor, de észreveszem, hogy mozog és hajléktalan. Messziről csak annyit kiált, velem igyál, nem piára kell az apró! Érzem, ahogyan egyre jobban ázik a combom. A hajam ritkásnak tűnik a kirakatok tükrében, de mit számít, úgyis sötét van. Kíváncsian várom, hogy mikor bukkan fel a következő delikát, mert a tekergőnek igaza volt. Inni kell! Inni kell, és még mindig nem meséltem az életről, inni kéne rá, de akkor már késő. Aztán felbukkan egy öregasszony. Kezdem irigyelni, hogy neki van esernyője. Ellopnám tőle, de túl erősen szorítja. Így nem lehet gondolkozni, egyre jobban esik az eső, sőt, én is kezdek szétesni. Mikor jön a következő bolt… Aligha én is cseppé változok, folydogálnék a csatorna felé, érzelmeimet darabokra tépném szét és elfelejteném, miért is indultam el. Apa, anya, ti biztos tudjátok, de azt hiszem, nem érek hozzátok. A válaszok kelepcében játszadoznak, míg én senkivel nem tudok játszani. Ennyit ér hát az eső, ezért kellett nekem elindulni... Fejemet lehajtom, észre se veszem, hogy reszketek. Nincs értelme továbbmenni. Félek az élettől és félek a haláltól, nincs hová bújni. Bújnék a meleg pokróc alá, ami simogatná a hólyagos talpamat, csiklandozná a nedves bőrömet. Érintésre vágyok, keresem, de nem találok. Nem tudok semmit, de az életről tudnék mesélni. A piszok előttem folydogál, már mondtam, hogy az összes bolt bezárt, de egy még nyitva van, ahol homályban alszanak a szépre szabott ruhák. Az eladót nem látom, lehet, hogy öltözködik, de valami velem ütközik, egy rabbi, aki valamit mond, de én nem érteni. Szombat van, főt hús illatát érzem, mégsem vagyok otthon. Ha itthon lennék, nem jönnék ide vissza többé, mert eső van és még nem meséltem. Szeretem, ahogyan a fák ropognak a mennybolt könnyeiben, de ez nevetséges, mert a sírás szóba se jöhet. De jó lenne, ha kitisztulna a levegő, elszállna az összes felhő, aztán az ártatlan, árva álmok elém borulnának, és én keresnék nekik vigaszt. Itt és most, megállnék, de nem bírom tovább, sietnem kell. Fáj a homlokom a nagyszájú cseppektől, félénk a farkam az összetöppedt testemtől, fogaim szilánkosra törnek a vacogástól, de még mindig tart az eső, nem tudom, miért vagyok. Nincs több delikát, nincs több élvezet. Elfeledtem miért indultam és hová érkezem. 

Az út végére értem, hova is fordulhatnék... Tanácstalan barom, hát ez lennék én. Eláll lassan az eső, és tisztulni vágyik az ég. Elsuhan mellettem egy lány, arca halovány, és én jól lefesteném. Mosolya nem a boldogág, hanem az érthető bizonytalanság, mert én nem vagyok biztos benne, ezért ő halkan súgja nekem, érj utol engem. Nem merek visszafordulni, csak a finom tekintetét faragom a fekete, kormos éjszakában. Furcsa érzést érzek, pokróccal takarom magam. Meséltem már az életről?