- Gyere táncoljunk egy kicsit! Legyen ez olyan, mint kamaszkorunkban, amikor először kértél fel abban a hordószagú pinceszobában - kérlelt a nő, majd szavainak égető nyomatékot adva tenyerét a tenyeremmel összeforrasztva fájdalom nélkül magához kovácsolt. - Így ni, szorosan karolj át, tarts úgy, mintha el akarnék tőled szökni. Persze nem akarok, ugye te is tudod?

Meg sem várta, míg válaszra nyitom a szám. Biztosan érezte ő is, mint ahogy én már tudtam, hogy az volt az utolsó közös nyarunk. Hirtelen elengedett mikor észrevette a tér közepén csobogó szökőkutat. Egymás elé kapkodva lábait suhant el mellőlem.

 - Ne siess már annyira. Ne gondold, hogy rohanva foglak követni. Az a kút nem mozdul a helyéről sem ma, sem pedig holnap, és te mégis úgy teszel, mintha éppen most készülnének lebontani - kiáltottam abba az irányba, ahonnan úgy véltem, vidám kacagást fúj felém a szél. Ismertem a hangját, ezen a hangon sírt, röhögött, nyögött és hallgatott. Féltettem ezt a hangot.

 - Szeretnék valami fontosat mondani, de te mindig kámforrá változol, vagy elsietsz és nekem már fogytán az erőm. Ha ezután a nyár után eltűnsz, többé nem foglak keresni - ezt a mondatot Óceáné nem hallotta, hogy is halhatta, ha suttogva mondtam. Talán nem is mondat volt, hanem csak gondolat. Egy végszó, egy pont, egy figyelmeztető tábla, hogy az utat szívelégtelenség miatt lezártak és, hogy nincs tovább és, hogy időt kell hagyni a javításra.

A zsinórra lógatott színes neonfények alatt végre utolértem. Nevetve fordult párat a térdig erő szoknyájában, majd hajamba túrva belevezetett a talpaktól felkavart utca porába. Az utolsó táncunk mezítláb jártuk, cipőink egy leterített szőnyegen hagytuk a szárított tőkehalak és két korsó vörösbor árnyékában. Azon az éjszakán a megelevenedett mediterránan szenvedély, a fado ritmusára roptuk. Úgy emlékszem, abban az erekben pezsgő utcabálban mi lehettünk a legbénább táncosok, mert az utolsó tánc végén a szalmaszállal felperzselt portugál nyárban, eleredt az eső.