- Hej, azok voltak ám a szép napok – emlékszel – szólt Gramofon, barátjához Bakelithez.

- Hát hogyne emlékeznék, bár ahogy öregszem, egyre hamisabbak a hangok. De vannak, akiket még most is egészen élesen hallok.

Az öreg Gramofon helyeslőn bólogatott.

- Bizony, bizony, akiket jobban szerettem, kevésbé halványodtak el. És vannak kevesen, akik még most is élesek.

- Mit gondolsz, Bakelit, fogunk mi még együtt játszani? Vagy sorsunk végleg beteljesedett? Ránk már nincs igénye senkinek?

Bakelit törte a fejét, mivel vigasztalhatná meg barátját. De nem jutott eszébe semmi. Már hosszú évek óta álltak ők ketten a szekrény tetején. De nem csak ők voltak így elhagyatva. Az egész helyiség tele volt öreg bútorokkal, varrógéppel, zongorával. Olyan volt a szoba, mint egy nyitott sír. Mert az ablakon még beragyoghatott a napsugár. Ilyenkor, az elhagyatottak mindig megteltek fénnyel és reménnyel.

- Talán – gondolták – talán még kellünk valakinek.

Ám hangosan senki sem merte kimondani, és nem is volt kedvük beszélni, csak néha a zongora szólalt meg. De Gramofon mindig rászólt, inkább maradjon csöndben.

Egyik nap emberek jöttek, hogy mindnyájukat alaposan megnézzék. Aztán a könyves polcot felkapták és kivitték a szobából. Mindenki a Könyves után nézett.

- Vajon hova vihették? – kérdezte Bakelit Gramofont.

- A múzeumba – szólalt meg a Csillár most először.

- Honnan tudod – kérdezte Gramofon, aki sosem bízott a nőkben.

- A felettem levő szobában beszélték, elég jól hallom őket.

- És mi az a múzeum – szólalt meg a Zongora.

De Gramofon rögtön rászólt.

- Csönd legyen!

Mindenki a Csillárra nézett. Az kissé zavarba jött. Különösen a Tükörtől.

- Hát csak azt tudom, hogy készítenek helyet, ahogy ők mondták, és majd meglátják, hogy mi fog elférni.

- Aha, szóval egy hely a múzeum – értette meg azonnal Bakelit.

- Akkor a Könyvest oda vihették! Mindenesetre, ha letörlik rólunk a port, ahogy Könyvesről, az jó jel lesz.

Aztán elhallgatott, mert nyílt az ajtó és máris elkezdték őket leporolni.

- Most már biztos a múzeumba megyünk – örvendeztek magukban.

Gramofont és Bakelitet is levették a szekrényről. Ám mielőtt kivitték őket, az ember ki akarta próbálni, vajon szólnak-e még ők ketten?

- Mindent bele barátom – súgta Gramofon – mikor Bakelit ráfeküdt.

- Ne félj, jól vagyok – súgta az vissza.

Aztán megszólaltak ők együtt, akik már azt hitték soha többet nem fognak. Gramofon eleinte egy kicsit reszketett, de aztán elmúlt, ahogy felcsendült Bakelitből a szeretett zene. Bach fúgája betöltötte a szobát. Olyan gyönyörű volt, hogy az emberek abbahagyták, amit éppen tettek, leültek, és áhítattal hallgatták.

- Sikerült – ujjongott Bakelit magában, nem különben Gramofon.