Az Idő szeretett volna megállni végleg. Évek óta a napjai egyre unalmasabbak lettek, még a nyár sem hozott mást csak panaszkodást.
És hiába igyekezett, előbb utóbb mindig ugyan oda érkezett vissza. Ő pedig nem akart már többé megismételni egyetlen szörnyű napot sem. Hogy jobbra fordulna a világ, abban már nem reménykedett.
– Mi is az értelme rohanásomnak? – tette fel a végső kérdést magának.
December vége felé járva aztán végleg elhatározta, lesz, ami lesz, ő egy lépést sem tesz többé. Le is ült egy magas hegy tetején, és fütyörészve szemlélte az alatta elterülő világot. Favágók jöttek, és dolgozni kezdtek a közeli erdő szélén. Az Idő nagyon élvezte, hogy végre kényelmesen, nyugodtan szemlélheti az emberek tevékenységét. Most valahogy egészen másnak látta őket.
– Nekik sem fog ártani – gondolta – ha abbahagyják az örökös lótást, futást. Bizony barátaim nemsokára ti is végleg megálltok, ahogy én.
- Mire a munkások elmentek, az Idő már reszketett a hidegtől. Alá is bújt gyorsan a puha hótakaró alá, és a feje búbjáig magára húzta. Elaludt. Álmában Tavasz tündér jelent meg előtte, aki nagyon szomorúan egy dalt énekelt. „Örök télből készült idő, fagyos jéggé lett az idő, már nem lesz többé élet, csak halál.”
Az alvó, fejszesuhogásra riadt fel. Óvatosan kidugta fejét a takaró alól. Megnyugodva látta, csak a favágók dolgoznak ismét, pontosan ugyanúgy, mint tegnap, és pontosan ugyanannyit vágtak ki, mint előző nap.
– Az idő csodálkozott. - Úgy látszik, bonyolultabb vagyok, mint gondoltam. Ha ezek így folytatják, hamarosan nem marad egy szálka sem az erdőből.
– Hát akkor mire vársz még? – szólt rá valaki kedvesen – Menj és vidd magaddal őket is!
– Ki szólít? - nézett körül lustán.
– Én vagyok az, az ágyad, vagyis a föld alattad. Horkolásod felébresztett, pedig nekem ilyenkor pihennem kell, hiszen tudod jól, mennyi munka vár rám.
– Munka? – nevetett fel az Idő. - Ne félj, nem kell többé dolgoznod, mert elhatároztam örökké decemberben maradok. Mit szólsz hozzá?
– A föld, úgy döntött, jobb, ha hallgat, inkább megpróbált visszaaludni. Ő pedig e közben egyre inkább úgy érezte, mintha zsugorodna össze. Rosszat sejtett! Tavasz tündérre gondolt éppen, mikor váratlanul hatalmas csattanást érzett a fején.
– Kelj fel te mihaszna!- kiáltottak rá, és ő rémülten talpra ugrott. Azonnal felismerte a hangot. A Hold volt az, napsugárból szőtt ostorral a kezében.
– Nemsokára ébred a Nap, és ha itt talál, alaposan ellátja a bajodat! Azt hitted talán, hogy te vagy a világ ura? Indulj nyomban, hiszen késésben vagy. Holnap karácsony napja lesz! És ezen még te sem változtathatsz.
– Az Idő nem tehetett mást, mint engedelmesen elindult. Az első kellemes érzése az illat volt. Aztán a szokatlan csönd ütötte meg a fülét. Mikor pedig meglátta a kivilágított ablakokat, a szépen feldíszített karácsonyfákat, és a tágra nyílt szemekkel csodálkozó gyermekeket, részvétet nem ismerő szemében egyetlen parányi könnycsepp csillogott.
– Én ostoba, hogy is felejthettem el ezt az ünnepet, hiszen nincs ennél szebb a világon. Ezért az egyetlen napért is érdemes körbe forognom!
Újra reménnyel teltnek érezte minden percét. Hiszen miért is ne lehetnének még szép napjai? Leült a meleg kémények tetejére, onnan nézett hálásan az éjszakában ragyogóra, aki már felöltötte tündöklő menyasszonyi fátylát. És az Idő akkor úgy gondolta, most kellene megállnia végleg.