Tóth Árpádnak

kormos tetőkön ébredezett

bagzó kandúrok nyávogták

lég-puskával meglőtt egy verebet

dohos, mély felhőkön lépegetett

s kecses szellők vontatták

végig, a tereken át

elrepült egy mosoda fölött

álmos gyerekek vigyorogták őt

elpipiskedett egy sufni mögött

elszórakoztatták a reggeli rutinkörök,

és a sivár erdő, a liget - a rőt

pázsit, s az első napfény, - az új hős

most elért a folyamhoz

letelepedett a kőlépcsőkre

majd hozzátapadt egy házfalhoz

hogy megláthassa a Holnapot

bár lassan szürkült arrafele,

félig rászakadt már az este szeme

mivel csalogatták őt kerekbokájú füstök

végül a város hátán megült.

Ő volt a Nappal. helyette üstök

ragyognak fenn csillaggal telve, s tükrök

ezre hasít itt lenn. eltűnt.

miután elment, a fény az égen megszűnt.