Szombat délután volt, de ez nem nagyon fontos a történetre... Az ég azonban aranysárga üveg-kupolaként feszült szét s enyhe ibolyaillat párolgott a barna szobákban. Ez az a különösen-világos és átlátszó szombat délután, mikor a szorgalmasabb diákok a nyitott ablakoknál vonalazzák meg füzeteiket egy szabad vasárnap délután örömében s a távol mezőkön kacagva, puffogva hangzik fel a méta lármája, meg valami eltévedt harangszó. Ebben a pillanatban még a szigorú arcú iskolaudvarnak is bolondos kedve támad s a nehéz homok ugrálni szeretne örömében, ha az a kenetes és vallásos komolyság, amely ilyenkor szentelt olajként minden tárgyra ráömöl, meg nem tiltaná neki.

Egy fiatal ember nézett ki ilyen szombat délutánon második emeleti ablakából, mely egy hosszukás, beláthatatlan végü szobának szállitotta a napsugarakat. Nagyot kortyintott a részegitő kék levegőből, azután kijebb dugta a fejét és rákönyökölt az ablakdeszkán heverő fekete posztóra. A ruhája is fekete volt s sápadt arca ebben a gyászos keretben csodásan szomorunak látszott. De vajjon miért is volt ennyire bús? Nem tudta senki, még csak nem is sejtette. A szomszéd ablakokban könyöklő leányok találgatták, de ők nem jöttek reá, ki lehet igazán ez a sápadt fekete fiú, aki naponta tisztán, elegánsan jön-mén, néha gyászkeretes leveleket kap, melyeket szótlanul tép össze s darabjait nyugodtan hajigálja le a járda kövezetére? Vajjon távol halottja van-e, életunt világfi, vagy talán szerelmes is? Nem mondjuk meg, hanem higyjük a legjobbat.

A kis mellékutcán éppen az ő ablaka alatt átfújt a virágszagú szellő s mintha csoda történt volna egyszerre, az egész élet ragyogását mutatta meg a szűk kőbörtönök lakóinak. Künn a körút tölcsérein még télies vidámsággal kavargott a zaj, itt azonban a kocsisok már andagolva hajtottak, az udvarok kötelein színes ruhák lógtak s a kövek között szivárványszinűen, lustán csillogott a szappanos viz. Ide már megérkezett a tavasz. Az ablakban könyöklő idegen tág tüdőkkel szívta magába s fürkésző szeme észrevette azt is, hogy néhány homályos ablaküveg mögött otromba cserépbögrében ibolya kéklett. Lenn egy szállitó kocsi új bútorokat hozott s a friss festékszag tavaszosan vegyült el a virágillattal és a zöld gallyak élet-lehellő szagával. Nyelte ezt a selymes, bársonyos levegőt és nem tudott vele betelni. Alatta ugrálva járkáltak az emberek, mintha őrültek lennének a napfénytől, a virágoktól, a lányoktól s egy percre ő is kiáltani szeretett volna, hogy minden csupa vér, csupa forró, buja tavasz, csupa csók és lángoló seb legyen, de azért csak olyan szomoru maradt, mint eddig.

Felvette vékony, fekete tavaszi kabátját s megindult kifelé.

Nem nagyon sokat gondolkozott, merre menjen, hanem ment egyenesen és vakon, amerre inai vitték. Mindenki láthatta, hogy az ő esze most a lábaiban volt. Roskatag, szomorú lassúsággal haladt, mint valami öreg ember s nem is tekintett maga köré. Ilyen révedezően járni csak a megcsalt szerelmesek szoktak, akiknek már nincs több vágyuk. Ez a szegény fiatalember is fáradtan hagyogatta el maga mögött a várost, a házak egyre kisebbedtek, az utcák fogytak és ritkultak s egy lapos, napfényes mező szélén már integetett a lassú hajlású temetődomb, a kálvária. Nem riadt vissza az enyészet komor szinpadától, hanem nyugodtan ment előre. Az ázott, tavaszi fák között mosolygó kopott Krisztus oly szelíd volt s a régi eső-mosott szentképek mind ismerősként köszöntötték, bár tudta, hogy sohasem járt itt. Talán csak álmában kalandozhatott erre, de ebben sem volt bizonyos. Ment tehát előre, a sarjadzó puha, lucskos földben, a virágos, domborodó föld-pupok közé. Távolban a szomoruság nemtője megforditott fáklyával állott, a márványangyal zokogva borult egy oszlopkőre és a kis sirok mellett olcsó fakeresztek szomorkodtak.

Szomoruan és hangtalanul nevetett, a vállát vonta és suttogott.

- Mindez olyan, mint egy álom... Akárcsak egy szomorú, rejtelmes álom.

Vajjon hol volt? Bizonyára nem is tudta. Mint egy alvajáró bámult maga köré s ment, ment előre a nedves, aranyos tavaszban. Ártatlan hangú csengetyük csilingeltek. A halk szélben borzasztó bánat futamai csuklottak meg s fenn a kék mennyboltban angyalok tört sirását lehetett hallani.

Micsoda ünnep volt? Micsoda emlékek tértek vissza?

Lehet, hogy a szomorúság ünnepe volt s a szerelem emlékei sírtak. Ez a szomorú idegen talán szerelmes volt egy gyönyörü szőke aszonyba s ezen a világos szombat délutánon annyira túlcsordult a szive, hogy nem bírva magával idejött velünk. Az asszony bizonyára nehéz kávébarna bársonyruhát hord, komoly, szőke haját már hátrasimitja, nedves szemeiben félve csillan fel az ősz s csak forró testén érzik még a tavasz lüktetése. Képzeljétek el e nőt, amint ezt a pelyhetlen állú fiut őrülten, éhesen csókolja selymes szobájában, ahol ijedten rezzenek össze a drága csecsebecsék s megmozdulnak a falon a komor velencei képek. Képzeljétek el s talán megértitek ezt az érthetetlen fiút. De miért mondom el ezt? Lehet, hogy ez az asszony nem is él s csak én koholtam ez álomban járó, ködös lovag mellé aranyos háttérül.

Sokáig andalgott a szomoruság mezőin. Körültekintgetett. Távolban széles mezők nyujtózkodtak, szélmalmok forogtak, kocsik jártak. Mily szomorú volt ez az ernyedt, álmos szombat délutánon, mikor a sziv tele van habkönnyű álmokkal s nehéz kétséggel. Egy ember jött a határon, azután eltűnt. Egy dal hangzott fel s elnémult. Egy füstgomoly szállt fel és szertezüllött a levegős magasságban. Mindez fájt neki, hogy szinte könnyezni szeretett volna. A temető szélén állott már, ismeretlen törpe sírok között. Mellette a temető mély árka zöld, pállott vizével, bojtorjántövisével, csalitjával, nehéz, furcsa illatával. Messzebb egy szemétdomb. Ember, ameddig a szem ellát, sehol. Ebben a nagy némaságban pedig fojtogatni kezdette a bánat, a szív szent, névtelen bánata s üres szemekkel, ügyetlenül leült egyik elhagyott sírhalomra.

Révetegen tekintett maga köré, amint arcán az élet rózsáival az enyészet dombján merengett.

Nem is tudom, milyen sokáig ült ez a fekete fiú a virágozni kezdő sirhalmon, nem is merem sejteni, miért, hisz azt sem tudom, honnan jött és hová ment. Még azt sem mondhatom meg, hogy ez a könnyező ember én voltam-e, vagy te. De, hogyha rágondolok, elfog a sirás s zokogni szeretnék, mint ő ott a temető szemetes árka mellett, amint halaványan, összetörve leült egy ismeretlen, elhagyott sirhalomra.

Mindez olyan, mint egy szomorú, rejtelmes álom.