Az egykoron még álmokban is fel-feltűnő, hajdan szeretett, mára kifosztott művelődési házból már mindent kihordtak. A konténer ridegségében hánykolódtak az emlékillatú falak törmelékei.
Az egykori hű diák beszökött az épületbe, szaladt fel az emeleteken, hátha az ürességen kívül rálel még valamire.
A padlás cserepei zihálva verték vissza keserű riadalmát. A homályból már csak egyetlen egy: az ódon fekete zongora derengett elő. Fájdalomban páráló testével-lelkével rogyott le elé. A hangszer s bensője húrjain egyszerre zengett a fohász: ... én Istenem adjál szállást...