A 2011-től a Katona József Színház nagyszínpadán futó, Kafka által ihletett előadásról szólni, csak azért muszáj, mert oly gyarlóan ijesztő jelenség, hogy szétmarcangolt világunk okozta fanyar lemondás állapotából - értelmiségi lét megkövetelte felelősség által - ki kell szakítani magunkat.

Valódi műalkotás létrejöttéhez közös nyelv-, gesztus-, szimbólumrendszer kell, vagyis az alkotónak kultúrközege hangján ildomos szólnia, ha üzenetét el akarja juttatni. Mindez évezredeken át így történt, Hésziodosz által megnevezett Thaleia kegyelmét nem tagadva meg.

Ám itt fájón nincs üzenet, talán annyi, az élet mennyire nyomorult, de ez nem üzenet, hanem látlelet. Így hát üzenet nem lévén, az nem juttat se a tanítás, se a katarzis irányába. Ebből következőleg hatás sincs, pláne a lélekre. Itt már a színház halálánál járunk. De ez nem bevallható, ennek elleplezéséül valamit tenni kell, de azt nagyon. Cselekedni, csak cselekedni  - magasabb rendű értelem és érzelem létét tagadva, az amerikai másodosztályú filmek kegyetlen és kies képi világának nyelvét használva - mélyen a zsigerekre, az emberre, mint egy fejlettebb idegrendszerrel rendelkező állatra hatva: kínzással, agresszióval, ürülékevéssel, nyáladzással, hányással, egyéb testváladékok fröccsenésével, vérrel, testiséggel, perverzióval, és ezeket időnként oldandó (, hogy a tudatalatti könyörgéseként, a lélek szűkölve, de megmeneküljön) gegekkel, kommersz énekbetétekkel, szürrealizáló jelenetecskékkel.

Az előadásban egyetlen őszinte, adekvát mondat hangzott el: „Hol van a kijárat?”