E mű kapcsán az ész kénytelen feladni a meghökkenésektől pozícióját. S teszi ezt úgy, hogy kényelmetlenné vált helyzetéről sem tud igazán tudomást szerezni addig, amíg a történet tart, mivel az értelmes dramaturgia szokatlanságával végig kíváncsivá teszi. Egészen addig a pillanatig amíg, ahogy azt Dr. Kolberg teszi, nekünk is össze kell csomagoltatnunk vele tudományát, mivel Anders Thomas Jensen filmje sokkal okosabb semmint, hogy csupán eszünkkel nézzük azt végig. Hogy hogyan lehet ilyen komoly komédiát készíteni a hitről úgy, hogy a groteszkség közben végig figyeli bennünk a nevetést? S miképpen éri el a rendező, hogy a csodálkozás e groteszkségből végül mosolyt csinál, amit Adam Pedersen egyszer csak megjelenő éneke kelt bennünk e metanoia-történet legvégén? Rejtély.

Mindenesetre Iván, a rövidnadrágos pap, megrekedt gyermekséggel hisz Isten jóságában, naivul magyarázva meg magának a racionalitásból irracionálissá mindazt, ami rossz a világban. Később megértjük, olyan élettel háta mögött, ami az őrület és a bolondság között hagyott neki választási lehetőséget csupán. Amiért is fiatalon fogta és visszavitte lelkét a Paradicsomba, aztán kizárt minden mást onnan, tudván, hogy ott jó, mert annak lett teremtve Isten által. Csakhogy a lett világban paradicsomi egzisztenciával élni, egyrészt irritáló, mert irreális, ha valaki szenteskedésbe rejtve jónak tünteti föl az öncsalást, másrészt veszélyes, ha a realitás tényeit megkerülve osztogatunk tanácsot, adott esetben egy down-kóros magzattal terhes anyának. A börtönből frissen szabadult neonáci eszméket valló Ádám agresszivitása ugyanezen az állásponton lesz majd, amikor a papot véresre veri. Csakhogy e pillanattól kezdve válik kizökkentővé a közönség számára is az, ami Ádámot is kizökkenti. S válik a történet a jóhiszemű vallás és a cinikus ráció párharcává úgy, hogy ez utóbbi fog nyerni. Iván melankóliába törten elvonul, Ádám pedig szép lassan bajba kerül.

A vígjátékba vájt, de reális karakterek között ekkor kitűnt ugyanis, hogy az egyetlen valamirevaló életmegoldás fölött a pap paradicsomi kezdetet választó bolondsága rendelkezett. Mely lehet, hogy a kikezdő kritika előtt összeesett, mert nem biztos, hogy tudott mást azon kívül, hogy szenvedésből születve visszavágyódott gyermekdeden a romlatlanba. De a kritika okossága sem biztos, hogy tudott mást, azon kívül, hogy rosszhiszeműen destruktív volt és a romlottságot alapul véve tagadott egy ilyen életet, mely nélkül most nem megy. - Iván szíve nélkül, mégannyira sem megy, mint eddig. - A többiek imaginációs erőfeszítése, hogy mások lehessenek feleslegessé is vált a számukra, s az űr helyén a közösség szétesett.  A terrorista Khalid visszamegy a világba, Gunnar az erőszakoló alkoholista ismét részeg lesz, egyedül az orvostudós örül Ádám győzelmének, de senki más, Ádám is egyre kevésbé.

Mindvégig olyan kissé absztrakt hangulatú környezetben vagyunk, ahol érezzük, hogy ha jelenkortudattal is, de jelképek között járunk. Olyan helyen, ahol a csodának van atmoszférateremtő lehetősége az élt élet alátámasztásához, annak igaz voltának igazolásához, s így a valóságnak hitt realitás megolvadásához. Ádám esetében ez az almafa negatív csodája, mely paradicsomi szimbólumot jelenlétével olyannyira tönkretett. Ugyanakkor ez Iván arcának csodája is, mely szeretetreméltó sokat tűrt emberi arc lesz, s mely ábrázaton többé egyáltalán nincs kedvünk gúnyolódni eszünkkel.