Világok virágok

Az európai irodalom története - 22. - A TÜKÖR VISSZAVAKÍT

A latin vers még egy kicsit olyan volt e korban, mintha valaki ékszert csinál kőből, vagy finom márványszobrot utánoz gránitból. Az alexandriai görög vers pedig egyre édesebb lett, lágyabb és zengőbb és rafináltabb. A szavak szinte megolvadtak, mint a cukor. Theokritosz követői mesterük édességét túlozták, mesterük reálizmusa nélkül. Még gyász és halál is kéjes lett versükben, s már megtalálták azt a különösen édes és dekadens témát: a szépség halálát. Költői divat lett egy szép halott ifjat, szerelmest, pásztort vagy költőt elsiratni. Moszkhosz elsiratta Biónt, mint ahogy Bión elsiratta Adóniszt, mert Theokritosz elsiratta Daphniszt. Milton így fogja majd elsiratni Lycidast, és Shelley Keatset, és Tennyson Arthur Hallamot.

Ez az édesség és kéjesség, amely elvette a halál komolyságát, beszivárgott a komoly s mindeddig puritán prózába is. A XIX. századot emlegettem, s íme, megjelenik (mintegy végszóra az irodalom színpadán) a XIX. század műfaja, a regény. Kisázsiában egy Ariszteidész nevű ember megírja a Milétoszi történetek-et, s a historikus hangzású könyvcím alá erotikus novellafüzért rejt. Ez az ókori Boccaccio elveszett számunkra. Megmaradtak azonban más erotikus füzérek, versek, például a Meleagrosz híres Koszorú-ja, epigrammkoszorú. Az epigramma is szerelmi dal lett, könnyű, édes és érzéki, mint egy Heine-vers. Meleagrosz vagy Philodémosz egy-egy disztichonja a testi kéj puha ritmusával lüktet. Ez másfajta erotika, mint a Theokritoszé. Tudatosabb, mezítelenebb. Nem nosztalgikus, hanem kéjenc, élvező.

Óh láb, óh lábszár, s amikért elzülleni nem kár,

    Óh comb, óh lágyék!...

Philodémoszt idézem, de ennek a versnek az apropójából mindjárt idézhetném Catullust is. Nemcsak azért, mert a lobogó vérű ifjú latin zseni lelkes olvasójuk volt ezeknek az alexandriai szerelmes költőknek. Hanem azért is, mert ő volt igazán a szép testű asszony züllöttje és elkárhozottja a kor költészetében. Sokkal komolyabban és tragikusabban, mint az élveteg görögök. Pedig ő nem kéjenc, kései gyermeke egy elpuhult kultúrának. Az előretörő, fiatal, még félig barbár latinságból jött. Friss lélek, őserő. Annál végzetesebben hatottak rá a mérgek, a kultúra és szerelem mérgei. A mérgekhez is lehet edződni. Catullus edzetlen volt. S nem véletlen, hogy ily friss, egészséges lélek lett az első "elátkozott költő", poète maudit, a világirodalomban. S hogy ő látta először a nőt démonnak, bestiának.

Alexandria úgy hathatott erre a lélekre, mint Párizs Adyra. Áhítatos tanuló, fordító s utánzó volt, mint ama másik "ős-zseni", Csokonai. Lefordította Kallimakhosz nagy versét, a Berenice hajá-t. S írt egy eredeti "epülliont" is, kallimakhoszi stílban; Péleusz és Thetisz lakodalmá-t. A bizarr vers Alüsz-ról, az öncsonkító rajongás őrültjéről, szintén a fülledt alexandriai levegőt leheli. De utánzó vágya nem elégedett meg az alexandriaiakkal. Visszament az ősforráshoz, a régi göröghöz, Szapphóhoz. Itt inkább otthon volt, s fordító művészetét halhatatlan strófák bizonyítják.

Alapjában tiszta, ép, üde és tüzes szellem, mint a szerelem legősibb költői. Első Lesbia-dalaiból a vágynak az az egészséges telhetetlensége szól, az a boldog és játékos szomjúság, ami akár Szapphóból is. Nem pusztán erotikus költő. Minden szorosabb emberi kapcsolat megindítja szívét, s minden megindulás visszhangot ver poézisében: baráti érzések, kedves, meghitt helyekhez való ragaszkodás, testvéri szeretet. Mélyen meghatja minden olvasóját, ahogy elbúcsúzik halott fivérétől: ave atque vale! (köszöntelek, isten veled!)  De kedvesének madárkáját is elsiratja, s hímendalokat (nászdal) költ és fordít barátainak menyegzőjére. Egy pillanatra úgy áll előttünk, mint maga az ifjú és naiv melegség, aki az egész világot szereti.

Hamarosan rájövünk, hogy ez a szeretet tud gyűlölni is. Ebben is tökéletesen egészséges az első reakciója. Amint először megérzi a nőben a veszedelmes és kiismerhetetlen ellenséget, amint beleütközik csapdáiba, és megcsúszik ingoványain: Catullus szenvedélyes haraggal fakad ki. De a gyűlölet nem elég erős, hogy a szerelem ellenmérge legyen. Egyszerre gyűlöl és szeret. "Hogy lehet ez?" - kérdezi. "Nem tudom: de érzem és nyögöm" - felel rá maga. Catullus nem komplikált szellem. Ő az egyszerű, egészséges lélek, aki az érzelmek zavarába jutott. Mennél jobban szeret, annál jobban gyűlöl. Tehetetlenül nézi, hogy az imádott Lesbia, mindenkinek szeme láttára, "utcán, téren" szeretkezik "Remus unokáival". De boldog, ha egy pillantás jut tőle neki is. Hevében nem riad vissza a durva szavaktól. Ha szűz lenne ezentúl Lesbia, akkor sem tudná többé becsülni; s akármit tesz is, nem tud lemondani róla. Ez a Catullus másként látja a körül levő világot is. A gyűlölet kiárad, mint a keserű epe. A naiv költő egyszerre észreveszi a rosszat az emberekben, rádöbben a bűnök és ferdeségek káoszára. Kíméletlenül fakad ki, nem hallgat el semmit. A sznobok nevetségesek, az uzsorások gazok, a szerelmesek romlottak, Caesar kopasz és homoszexuális. Az epigramm ismét új színt vált. A disztichon úgy csattan, mint az ostor. Ez az, amit a göröggel ellentétben "római epigrammnak" mondanak ma. Metsző gúny és sokszor maró személyeskedés. Catullus nem élcel, mint Martialis. Ő csak támad, keserűen, dühösen, szókimondóan, néha elég durván.

Neki minden szabad, mert költő és szerelmes, és fiatalon szállt le az alvilágba. Igazán nagy költő. A modern lírikusok közül sokan tekinthetnek reá mint ősükre, s megjelenésével már nyilvánvaló, hogy mint hajdan Athéné, most egy pillanatra Róma lelke és nyelve lett a világköltészet magasfeszültségű áramának vezetője és hordozója. Igaz, hogy élt és zengett még Alexandria. Zengése simább volt, kéjesebb, rafináltabb, mint a Catullus darabos és vehemens latinsága. De Catullus mégis több, mint akkor élő bárki görög. S a darabosság is, a latin nyelv faragatlansága, hamarosan kicsiszolódik. A világköltészetnek ez az új nyelve nemsokára hajlékonnyá válik, és csodálatos új zengéseket kap: mint az idomított csikó, mely annál szebben s kényesebben táncol, mennél keményebb s vadabb volt azelőtt. Már élt Vergilius, és hallgatta görög tanítóit. Igen, a latin költészet az alexandriait tükrözi. De úgy, mint egy világítótorony tükre, amelyben megerősödik a fény, hogy beragyogja az idők tengerét.

- folytatjuk -

NetLand