De másutt elvesztjük a színt és színpadot, a szereplő személyek szemünk előtt változnak át testetlen gondolatokká, a novella szinte észrevétlen kicsúszik térből és időből, s az eszmék időtlen birodalmába száll. Az emberi valóságnak csak annyi szerepe van, hogy az eszméket a kellő hőfokra hevítse. Amikor nincs többé szükség rá, egyszerűen eltűnik. Titkos művészet rejlik ebben is: magával a mű kompozíciójával a filozófiai gondolat menetét éreztetni, ahogy az érzékek világából egyre elvontabb régiókba emelkedik. A valóság és gondolat keverése olykor egészen modernül hat. Proust juthat eszedbe, vagy új angol regényírók: akik a regényt esszével vegyítik, s esszéhez közelítik.
Persze az antik filozófban van valami, ami a modern szellemtől teljesen idegen: az elvonásban való gyönyörködés. A modern akkor boldog, ha az elvontat húsba és vérbe öltöztetheti. Platón nagy élménye a levetkőztetés: húsnak és vérnek eszmévé oldása. Hogy élvezi a gondolat útjának minden kis kanyarát! A következtetések minden naiv láncszemén kéjeleg. Elhagyva a valóság kétes tájait, s kijutva a fogalmak közé, a tiszta eszmék szabad egébe, most minden lépése öröm, biztonság, diadal. De éppen ez ad még legelvontabb vitáinak is igazi költői feszültséget és frisseséget. Nincs fordítás, hogy visszaadja a gondolatfűzésnek ezt a közvetlen és elragadó líraiságát. A görög nyelvnek ezer apró, szinte láthatatlan kötőszava egyszerre szolgálja a logikát s az érzést (olykor a humort is). Fordításban, még a Péterfy Jenőében is, mindebből csak naiv fontoskodás marad.
Annál jobban élvezheti a fordítások olvasója is a Platón híres "mítoszait". Mert az eszmejátékok mítoszba torkollnak. Különös dolog ez a "platóni eszme". Logikailag nem más, mint amit ma "fogalomnak" nevezünk. Minden dolognak megvan a maga eszméje, vagyis fogalma. Csakhogy például az "ember" fogalma, a "ló" fogalma vagy akár a "szám" fogalma mielőttünk már elég halavány, és nem valami méltóságos dolog. Míg Platón szemében ez az egész fogalmi világ valami misztikus dicsfényben ragyogott. Mintha a valóságon túl, mely már úgyis elhalványodott és elborult a filozófia kritikai tekintete előtt, egy másik, biztosabb és előkelőbb valóságot pillantana meg az emberi ész. Mennél távolabb jut a fogalom az egyéni valóságtól, mennél nagyobb elvontságig ér el, annál állandóbbnak és igazabbnak látszik. Minden elpusztulhat, de a fogalom nem pusztul. Kétszer kettő akkor is négy marad. A magas matematika már egészen isteni tartomány: θεός άεί γεωμετρεϊ (a geometria mindig istenség). S a legáltalánosabb eszme, az "eszmék eszméje": maga az istenség.
Az eszmék világa tehát mitologikus világ. Az emberi érzékek számára láthatatlan. Csupán a művész tudja ábrázolni: a művészet mindig eszméket ábrázol. A Venus-szobor a szépség eszméjét, a Zeusz-herma a nyugodt hatalomét. És a zene még magasabb s általánosabb, matematikai ideákat. A filozófia, ez a "legnagyobb muzsika", a művészet meghosszabbítása. Szinte önmagától olvad át mítoszba, mint a művészet. Egy ilyen mítosz avatja a Phaidrosz-t a világ egyik legköltőibb prózaművévé.
Az író nemcsak gondolatainak lépcsőin vezet föl az Ideák túlvilágába. A költészet szuggesztív eszközeivel akarja megközelíteni magát a túlvilági hangulatot, amit az Ideák közvetlen szemlélője érezne. Senki élő még nem szemlélte az Eszméket közvetlen. Mi csak olyanok vagyunk, mint a barlangban háttal a világosságnak lekötött rabok, akikről a másik híres mítosz beszél, a Politeia hetedik könyvében. Ezek csak a barlang hátsó falára eső árnyékokból következtethetnek a Valóságra, mely künn a fényben létezik és ragyog. Ez a barlang a mi bús életünk, s az árnyékok e földi élet alakjai és jelenségei. Minden, amit magunk körül látunk, csak egy nagyobb és igazabb valóság szimbóluma. Erre a nagyobb és igazabb valóságra vágyik a szerelmes, ezért nem elégülhet ki soha az érzékekben. Ezt a nagyobb és igazabb valóságot sejti meg a művész is a szépségen át. S ugyanez az erósz, ez a "plátói szerelem", sugalmazza a filozófiát.
Filozófiai erósz. A plátói szerelem nem szexuálitás. Még csak nem is homoszexuálitás.
Platón az első író, aki előtt a világ csak szimbólum. Hosszú sor fog utána következni. Nem véletlen, hogy hosszasabban beszéltem róla. Az európai irodalomra alig volt szellem akkora hatással, mint az övé. Különös, hogy éppen avval hatott, amit ő maga, úgy látszik, hajlandó volt megtagadni és elítélni: a művészetével. Tiszta fogalmi levezetései elavulhattak. De szimbolizmusa örök érvényű attitűd marad az irodalomban. Ő maga azonban keservesen érezte a paradoxont: a megvetett érzéki világ képeinek csábjával ragyogtatni föl az egyetlent, tisztát, érzékfölöttit. Úgy látszik, későbbi műveiben mindinkább puritánságra törekedett. Kivált a Törvények-ben, amely az Állam (Politeia) mellett másik nagy könyve s összehasonlíthatatlanul szárazabb.
Az Állam, magában is hatalmas könyv, a platóni művészet csúcspontja. De a gondolatok mélyén már itt is művészetellenes tendenciák búnak meg. A művész Platón e földi világ képeivel akarta szuggerálni az eszmék világát. Az Állam Platóna e földet akarja az Eszmék világának képére szabni. Ezt az esztelen, szeszélyes életet tiszta ész szerint alakítani s fogalmi igazság rendjébe törni. Örök-természetes törekvése az eszmék egébe bepillantó embernek, s Platónt nem ok nélkül tekintik minden utópikus irodalom őse gyanánt, a Mórus Tamásétól egész a modern szociálista utópiákig.
Mondják, hogy Platón az életben is meg akarta valósítani államát, melyben a filozófusok uralkodtak volna. A vállalkozás kudarccal végződött. Az ideális állam nem fér meg az élet szeszélyeivel és szenvedélyeivel. Platón jól tudta, hogy ezeket ki kell zárnia államából, s ki kell zárni a művészeket is, akik a "szeszélyek és szenvedélyek oktatói". Ő maga nevezte így a drámaköltőket, s száműzött államából minden költőt, kik közt maga lett volna a legnagyobb. De mit törődik az eszme az egyénnel? Platón az individuális irányzatú Athén gyermeke, de ideálja a kollektív Spártához hasonlít. Csak kollektív művészetet tűr meg, melynek a közösség hasznát veheti. Egy antik Tolsztoj ő, a nagy költő, ki megtagadja a költészetet.
- folytatjuk -