Világok virágok

Az európai irodalom története - 14. - RUTIN, MODERNSÉG, SZÍNPAD

Ez a felelőtlenség átsugárzott a költészetre is. Ahogy a gondolat és vita emberei termelték az elméleteket és paradoxonokat, éppoly termékenyek lettek a költők, témákban, drámákban, problémákban. Nagy és élénk irodalom ez már, irodalom egészen modern értelemben. Nem csupán a vallási ünnep aktusa többé, vagy nagy érzések elfojthatatlan kitörése, hanem mesterség és öncél. Az írót maga az írás öröme és dicsősége sarkallja, a közönséget a szellemi élvezet szomja.

Euripidésznek több drámája maradt, mint Aiszkhülosznak és Szophoklésznek összevéve. Ha ezeket a drámákat lapozom, az az érzésem, mintha nem is egy írót lapoznék, hanem magát az irodalmat. Jót és rosszat vegyest, ahogy az irodalmi élet és termelés szülte, bőségben és változatosságban. Homérosztól fölfelé, a világirodalom nagy tanulmányában, itt először érzem ezt az érzést. Régebbről inkább nagy alkotásokat olvashatok, melyeket az idők áhítata megmentett. Egy-egy magas csúcs emelkedik ki az áradatból, mely a múltat elfedte szemünk elől. Szophoklész nyomán más híres drámaírók is indultak, például Agathón, aki Platónnál szerepel. Ezeknek műveit eltemette az ár. Euripidész az első auktor, kinek írásaiból egész irodalom átlaglevegője csap ki.

Nekünk moderneknek a görög általában nem könnyű olvasmány. Túl dús és sokféle; hisz magukhoz a tragédiákhoz is két nyelv tudása kell (dór és attikai). Talán az angol sem kevésbé gazdag; de ez egészen más. Ha modern nyelvvel ismerkedsz könyvön át: egy könyvtárnyi mű áll rendelkezésedre ugyanazon korból és műfajból, mígnem szótár és mentődeszka nélkül, szabad úszóként siklasz a betűk tengerén. De összesen ami görög tragédia maradt, alig tesz ki a modern kiadásokban négy-öt kötetet. Kevés, hogy a súlyos, mesterkélt, költői idiómát végképp elmédbe törd. Ha mind végigolvastad: az utolsó még mindig megalázhat.

Mégis, Aiszkhülosz és Szophoklész után, Euripidész észrevehetőleg könnyebb. Gondolom, ez egyik oka modern népszerűségének; de tán az antiknak is. A nyelvi könnyűség költőnél ritkán jó jel. Hígságra, fantáziabeli szegénységre, sablonos, plebejus gondolkodásra vall. De a népszerűséget biztosan segíti.

Sietek kijelenteni, hogy Euripidész nem mindig híg, és nem mindig szegény (nem is mindig könnyű). Ami a puszta technikát és nyelvet illeti, azt lehet mondani, hogy mindent tud, amit elődei tudtak; noha nem mindig akar mindent. Sorai vannak, drámakezdetei, olykor különös, ízes levegője, mint a Küklopsz nyers, mitologikus humorában. Mellesleg, ez a Küklopsz szatírdráma. Az egyetlen szatírdráma, mely ránk maradt. A műfajról ebből az egy példányból alkothatunk fogalmat, s nem tudhatjuk, mi az, ami benne a hagyományé. De nagyon jól tudhatjuk, mi a hagyományé olyan darabokban, mint a Hekabé vagy a Trójai nők. Euripidésznél általán kevesebb a líra, mint előzőinél; de ahol akarja, sűrítetten adja a görög tragédia nagy kesergésének hangulatát. Igaz, hogy egy kicsit úgy, mint a Shakespeare színésze: mert alapjában "mit neki Hekabé?" Jobban érdeklik a szerelmes, fiatal asszonyok, mint Alkésztisz, Médeia vagy Phaidra. "Kevés költő van, akinek a női nem több hálával tartoznék", mondja egy híres filológus. Valóban ő már programszerűen cukrozza műveit a szerelemmel. De igazi ereje nem a pszichológia, amivel elég könnyedén is elbánik. Inkább a képek, a színezés. Egy-egy feledhetetlen, ragyogó részlet, mint a bacchánsnők ébredése a ködös, hajnali hegyekben. Vagy egy-egy reálisztikus leírás, mint Helena háza tája. Ami már az alexandriai domborművekre emlékeztet.

Alexandria ekkor még nem létezett. De már alexandriai művészet ez, mely részletekben virtuóz, s olykor erőmutatványként visszavarázsolja a réginek monumentális hatását; egészében mégis kicsi dolgokkal törődik, s a régi nagy mesék csak ürügyek neki. Euripidész világa nem a hitregék ködéből rémlő, vallási komplexumokkal súlyos világ, ami az Aiszkhüloszé. Problémái nem az emberi sors, erkölcs, igazság mélyeit fölrázó dilemmák, amelyekkel Szophoklész viaskodik. Érdekessége átlagérdekesség. Egy kis szerelem, házasságtörés, politikai és demokratikus tirádák: az a fajta dolog, ami mindig modern - a szó legrosszabb értelmében. Mindig modern; de kétszeresen az, unott és sekélyes lelki világú korokban. Euripidész pontosan az az író, aki a XIX. századi fin de siècle szellemének kedves lehetett. Ez volt az a kor, melynek fő drámai témája a nő és a házasságtörés; s valóban ez a kor fedezte fel Euripidész modernségét. A Dumas-é, Ibsené, Strindbergé, Wedekindé. De a kor nagy szelleme, aki Nietzsche volt, megvetette ezt a modernséget: mint ahogy a zseniális kortárs, Arisztophanész is.

A népkegy mégis a "zöldségeskofa fiáé" maradt. Manap rám úgy hat ő, mint egy túl könnyű, túl termékeny író: holott Szophoklész is többet írt, s csak véletlen, hogy oly kevés munkája maradt fönn. Ha Euripidész megdöbbentő egykedvűséggel csapja agyon legmegkapóbb drámai helyzeteit valami hazafias-demokratikus deus ex machina kedvéért, s ejti el a hagyományos nagy, szent témákat jelentéktelen, szentimentális epizódok javára: azt talán nem is a gyors és könnyű munka csábja magyarázza; hanem az, hogy Euripidésznek és közönségének így jobban is tetszik. Az író teljesen azonosítja magát azzal a demokratikus közönséggel, mely a bőrgyáros Kleón uralma óta Athén színházait ellepte. Mit szülhet egy kiváló szellemű író s a szedett-vedett közönség lelki frigye? Euripidész művei magas irodalmi kultúrából kihajtott virtuóz drámák, de micsoda barbár gikszerekkel! Micsoda sablonok! Mily logikátlanság! Mennyi durvaság az alakokban! Én legjobban Oresztész-en botránkoztam meg: a gyáva és önző Oresztészen, aki hajlandó az ártatlan ifjú Hermionét feláldozni, csak hogy a maga bőrét mentse, s Menelaoszon bosszút álljon. Ez nem az Aiszkhülosz sziklákkal küszködő barbársága: ez már túl van a Szophoklész tökéletes szobrászművészetén, és fütyül rá! A közönség Oresztészért való aggodalomra van "beállítva", s nem bánja Hermionét.

Ez valódi modern, színpadi barbárság.

De nem az a fajta modernség, amit Euripidész modern hívei keresnek bálványukban. Ezen inkább ők is megütköznek. Szeretnék is kimagyarázni és elmagyarázni, különös hipotézisektől sem riadva vissza. Van egy ismert angol könyv, mely azt akarja bebizonyítani, hogy Euripidész tragédiái voltaképp - vígjátékok, s akként olvasandók. Ily alapon elemzi a Helená-t, s a görög tragikust paradoxhajhász modern angolokhoz hasonlítja.

Miért vígjátékok? Én elégnek tartom, hogy színpadi művek - mai értelemben vett színpadi művek -, és akként olvasandók.

 

 

 

- folytatjuk -

NetLand