Világok virágok

Az európai irodalom története - 20. - NEMZETI IRODALOM

Ebben az időpontban már nincs "görög" irodalom, és még nincs római. Csak világirodalom van. Hogy a görög irodalomról ily sokat beszélek, az nem annyi, mintha egyetlen nép irodalmával foglalkoznék aránytalan hosszan. A görög nyelv nemcsak egy nemzet nyelve volt, hanem, igen-igen hosszú korokon át, az emberiség irodalmi világnyelve. Görög nyelv nem is egy van. Majd minden auktorért újat kell tanulni. Lehetsz "perfekt" német vagy francia; de mikor számíthatsz rá, hogy teljesen megértesz egy ógörög könyvet, mely először kerül a kezedbe?

Homérosztól, azaz Krisztus előtt talán 800-tól, Krisztus után, mondjuk, 1453-ig tartott ez a görög nyelvű világirodalom. És írták Kisázsiában és Athénben, Egyiptomban és Rómában; Theokritosz szicíliai volt, Apollóniosz rodoszi. Micsoda távolságok térben és időben! Két évezred és három világrész, s hány ország, mennyiféle társadalom, milyen különböző kultúrák, a mükénéitől a bizánciig! Hányféle nyelvjárás, argot, irodalmi modor és műfajkonvenció! Ez az irodalom mindent magába olvasztott, minden nemzeté volt, és mégis egyetlen és egységes. És az alexandriai korban érte el gazdagságának s világirodalmi tudatosságának tetőpontját. Alexandria nem jelentette egy nemzetnek uralkodását az irodalomban, mint Athén. Alexandria egyszerűen világközpontot jelentett, ahova mindenhonnan özönlött az író, s ahonnan mindenhova áradt a világító görög betű. De más, kisebb központok is voltak, s ez idő tájt történt az első kísérlet arra is, hogy az irodalom fölszabadítsa magát a görög nyelv egyeduralma alól. Egy itáliai barbár városka addig hódítgatta a szomszédait, míg görög tartományokhoz ért, és azokat is hódítgatni kezdte. S ahogy a latin iskoláskönyv mondja: Graecia capta ferum victorem cepit (Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország /Horatius: Epistularum liber alter I. 156; Muraközy Gyula ford./). A hódító hódolt meg. Róma sznobjai közt divat lett a görögöt majmolni, s így jutott e harcias és puritán fegyelmű nép közé a dekadens kultúra és irodalom.

Róma mégsem hagyta magát egészen meghódítani. Leborult a görög kultúra előtt, de megkövetelte, hogy az is a saját nyelvén szóljon hozzá. Így keletkezett az első "nemzeti irodalom", a világirodalom kebelén belül. Bár egyelőre ez még csak nyelvében volt nemzeti. Egyébként teljesen a görög vagy kozmopolita alexandriai szellemet tükrözte. Sőt első ismert művelője maga is görög volt. Kallimakhosz halálának évében történt, hogy egy görög hadifogoly, aki nevelősködéssel foglalkozott Rómában, és ott a Livius Andronicus nevet vette föl, fölcsapott színésznek, s színre hozta saját fordításában az első görög drámát latin nyelven. Ugyanő megpróbálta az Odüsszeiá-t is lefordítani. Egyelőre barbár, népi versben, "saturnusi" versben. A nyelv még nem látszott alkalmasnak a muzsikás görög verselésre. De nemsokára Naevius már hazai témát verselt, Ennius pedig valóságos hexameteres eposzt írt.

S ekkor már játszották a Plautus vígjátékait is. Ezek ránk maradtak, néha még ma is játsszák. A legrégibb modern típusú vígjátékok, amiket ismerünk. Persze mert Menandrosz s az új-attikai komédia nagyjából elveszett. Igazában Plautus is csak görög darabok átdolgozója, s nem eredetibb Terentius sem, akit a középkor olyan nagyra tartott. Inkább közvetítők. Amit ma helyzet- és jellemvígjátéknak mondunk, az egyformán belőlük származik. Még a vígjátéki karaktertípusok is. Molière is tőlük kapta anyagát. Plautus a népből került ki, molnárlegény is volt. Van valami ős komikai zsenije, az alacsonyabb és vaskosabb fajtából. A görög eredetit latin népi tréfákkal fűszerezi. Az alexandriai erotikából nála gyakran durva trágárság lesz. Darabjai a népmulatságokat szolgálták; s dalbetéteikkel valóságos operettek gyanánt hathattak. Terentius finomabb, előkelőbb. Jobban ragaszkodik a görög eredetiekhez, legfellebb két Menandrosz-darabból egyet kompilál. Inkább a karakterek erkölcsi oldalát húzza alá. Trágárságok helyett tanulságokat, bölcs mondásokat sző a mesébe. Ezért lett kedves mintája morálitásoknak, iskoladrámáknak.

Plautus, Terentius már tipikusan mutatják a római irodalom hivatását. Nem kell hinni, hogy ez a hivatás nem volt tudatos, de azt sem, hogy a római szellem nem lázadt volna e közvetítő és utánzó szerep ellen. Róma már nagy dolgokat kezdett véghezvinni jogban és politikában, a római lelkiség önálló és szuggesztív kontúrt nyert, s még görög írók is hatása alá kerültek, mint a történetíró Polübiosz. Ebben az arányban ébredt föl a reakció is a görög kultúra befolyásával szemben. Cato, az első híres latin prózaíró, puritán római volt, ellensége az "elpuhult" műveltségnek. S Lucilius is, a szatíra meghonosítója, ebben a görögös fényűzésben s a nemzeti érzés elernyedésében találta meg az ostoroznivalót. De a műfajt, a csúfolódás formáját, azért a görögöktől kölcsönözte. És öregkorára, ahogy mondják, Cato maga is megtanult görögül.

Különös és jelentős dologra figyelmeztet itt a fejlődés. A nagy római irodalmat nem ezek a "nemzeti szellemek" teremtették meg, nem ezek az "igazi rómaiak", akik elzárkózva minden idegentől, türelmetlen és tősgyökeres honi kultúrát kívántak. Semmi sem bizonyíthatja jobban az európai literatúra határozott logikáját és egységét. A latin nemzeti irodalom megalapításának dicsősége olyan írók nevéhez fűződik, akik az idegen, görög szellem legnagyobb avatottjai és terjesztői voltak. Mint a Cicerók és a Catullusok.

 

 

-  folytatjuk -

NetLand