Ébredések

A Sas-familia IX.

Régen, nagyon régen nem beszélt a két testvér ezen a hangon egymással. A szokatlanul meleg húrok megpendülése még a kapitányt is meg bírta lágyítani; szinte örült, mikor egyedül maradt, nem szerette volna, ha az öccse észreveszi átváltozását. Azután elkezdett járkálni le s fel a szobában, a hogy az apja szokta, mikor izgatottságán könnyíteni akart. A folytonos mozgás olyan volt rá nézve, mint a gőzgép szellentyűje, mely szabályozza a feszerőt. Mindenféle zavaros gondolatok támadtak agyában, melyeknek nem volt határozott alakjuk; elkalandozott a messze múltba, a nagy reménységek időszakait mind végig élte rohanó képzelődésével s elérkezett végül a mai naphoz, amikor be kellett vallania, hogy a remények közül eddig egyetlen egy sem teljesült s életük mind mostanig nem volt egyéb, mint mérsékelt fokozata az elzüllésnek. Hisz nem lebegett nemes cél előttük, megállottak az élet bizonytalan tengerén, mint a hajó, melynek kormánya tönkre ment. A mozdulatlanság, a napról-napra való tengődés korszaka volt ez és semmi sem mutatott arra, hogy még másképen is lehet valamikor. Bizonyosnak kellett tartania, hogy a Sas-nemzetség elszegényedve elfeledve, ki fog most halni, mint a korhadó fa, mely új hajtásokat nem hoz többé s a meglevőkből is folyvást letép egyet a vihar, vagy elszáraszt az árnyéktalan hőség. 

Még soha sem érezte ezt a különös szomorúságot, ami most a szívébe lopódzott. Könnyelmű katonaéletében nem törődött a holnappal s csupán a pillanat önzése volt az, ami uralkodott rajta. Mit bánta ő, hogyha egyszer nem lesz az élők közt, mit mondanak róla az emberek?

De az ősi fészek levegője leette lassankint lelkéről ezt a kegyetlen rozsdát; mióta folyvást polgári foglalkozásban volt, sokszor rajta kapta magát, hogy türelmetlen és izgatott, anélkül, hogy különös okát tudta volna adni; akárhányszor tanácstalanul nézett körül, keresve valamit a levegőben, aminek nem tudott nevet adni, de a mi szakadatlanul ott volt körülötte, fölötte, benne, és eltöltötte vágyakkal, akaraterővel, munkára való hajlandósággal. Most valami világosság kezdett derengeni az agyában, rájött, hogy a fantom, melyet eddig csak érzett, de nem látott, egy oly cél, a melyért élni és dolgozni érdemes; a míg a célt magát nem ismerte, addig csak az ösztönszerű energia izgatta, mely soha sem veszhet ki egészen az igazi férfiúból, aki végre is kell, hogy megtalálja, megismerje az irányt, ami törekvéseinek alakot biztosit; most egyszerre megnyílt előtte a szent titok, az öccse vezette rá, hogy hol kell keresnie jövőre az eszményt; most egy sugár világított be a homályba, s ez melegséget terjesztett és megelégedést teremtett.

Igen, a gyermek volt az az eszmény, amely megváltást ígért. A gyermek, aki most élet-halál közt lebegett, egész sereg kötelességet rótt rájuk, melyek betöltése megannyi cél lehetett. Íme, ő, akinek soha egy gondolata sem fordult a családi élet felé, most mintha végtelen édesnek találna azt, hogy egy gyámoltalan kis teremtésnek a védője és vezetője legyen s jóvá tegye benne és általa mindazt a mit az öccse meg ő együttesen rontottak a Sas néven. Másnap, harmadnap és ezután mindig úgy közeledett a szegény kis beteg ágyához, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzotta volna. Elnézte, hogy mennyi gyöngédséggel iparkodik megkönnyíteni egymás dolgát a két ápoló; többnyire ott találta a kisfiú mellett mind a kettőt s akárhányszor hallotta, hogy egymást bátorítják, vigasztalják.

Róza napok óta annyi időre sem hagyta el fiát, a mennyi alatt kissé rendbe hozhatta külsejét, de az anyai szeretet végtelensége még így is széppé tette; az álmatlanság nem ártott neki, vonásai szenvedők voltak ugyan, de semmit sem vesztettek abból a természetes bájból, mely majd mindig megvan azokon a nőkön, akik még nem lépték át a fiatal kor határát, de azért eszükben sincs többé, hogy hiúk legyenek. A nagyvárosi dandyre nem is lehetett ráismerni. Igazi tisztelet és nagyrabecsülés volt az özveggyel szemben való viselkedésében s boldognak látszott, ha szívességet tehetett neki.

Kimondhatatlan öröm volt az, mikor az orvos végre kimondta a megváltó szót, hogy a gyermek túl van a veszélyen. A kis Bandi eszméletének fölvillanása olyan hatással volt rájuk, mintha már a földön magkapták volna a paradicsomhoz való jogos részüket. A gyermek megfogta a kezüket s amint szívére vonta, úgy történt, hogy a Róza kezének a Jenőéhez kellett simulni.

 

- folytatjuk -

NetLand