A vakáció vége felé történt, hogy egyszer a szomszéd faluba rándult át Jenő Bandival. Visszajövet már alkonyodott s hirtelen vihar keletkezett; útközben még egy valamire való fa sem volt, a hol meghúzhatták volna magokat; különben is minél tovább késtek, annál jobban rájuk szakadhatott az este. Nem volt mit tenni, gyorsabban kellett haladniok; a kis póni vérszemet kapott a szeles gyermek sarkantyúja alatt s vágtatott; Jenő nyomában volt és aggódva csitította. Mikor az egyetlen hídon, mely útba esett, átrobogtak, nagyot villámlott, a póni megijedt, félre ugrott s a nedves deszkán megcsúszva, elbukott. A gyermek kiröpült a nyeregből s kört írva le a levegőbe, nagyot zuhant a kemény rögön. Jenő iszonyú kiáltást hallatott s olyat rántott a lova kantárán, hogy a szegény állat vérző szájjal kapta hátra fejét s egy-két szökés után megállott.
Jenő leugrott a lováról s nem törődve semmi egyébbel, futott a gyermekhez. Szegény kis Bandi halálsápadtan és mozdulatlanul feküdt a földön, máskor oly eleven szeme le volt hunyva, ajkán egy csöpp piros vér látszott. Az ifjabb Sas rémülten kapta föl a földről s remegő hangon kiáltotta: Bandika! Bandi! fiam, térj magadhoz!...
Azután, mikor látta, hogy a gyermek legkisebb jelét sem adja az életnek, hörögve a rémülettől, lement vele a híd mellé az árokba, a hol egy mélyedésben víz volt. Az undorító, piszkos víz elriasztotta; nem, ez a langyos pocsolya úgy se használhat; de mit tegyen hát, hisz a gyermek meghal! talán már is csak egy kis holttestet tart a karjai között. Kétségbeesve nézett az égre. Onnan várta a megváltást s a segítség megjött. A sűrű, fekete felhők egyszerre megnyíltak s zuhogó zápor szakadt belőlük, véget vetve rögtön a szélnek. Jenő szétszaggatta a fiúcska mellén a ruhát, hadd érje szabadon a friss mennyei harmat. A kis bágyadt mell egyszerre összerándult s a gyermek fölnyitotta szemét. Jenőről a világ súlya szakadt le. Örömében könnyezve kérdezte: jobban vagy kisfiam? hol fáj?!...
A gyermek nem felelt. Fájdalmas sóhajtást hallatott, azután lehunyta megint a szemeit. Nagyon megüthette magát. Mindez alig tartott egy-két percig, de ezek a percek úgy tűntek föl Jenőnek, mintha napok teltek volna. Nem volt veszteni való idő; szerencsére lova jól kitanított, fegyelemhez szokott állat volt, mely azon a helyen maradt, a hol megállott, míg a póni régen eltűnt már az országúton, ott hagyva kis gazdáját a halálveszélyben. Jenő egy pillanat alatt lovon termett s ölében a gyermekkel, vágtatni kezdett hazafelé. Minél gyorsabban repül a lova, annál jobb, gondolta. A lassú haladás egy örökkévalóság lenne most; az ügetés csak összerázná a beteg gyermeket, holott a sima, repülő vágtatás úgy elringatja, mintha párnákon feküdnék. A gőzmozdony gyorsaságával érkezett meg a kastélyhoz, a hol már összefutottak az emberek, minthogy alig valamivel előbb robogott be a kapun a gazdátlan póni.
Róza iszonyú sikoltással szaladt le a lépcsőn. Vad fájdalom volt arcán s nem is tudott szólni, csak jajgatott. Ákos, a ki százszor látta már a halált s hozzá volt szokva, hogy válságos pillanatokban a legnyugodtabban gondolkodjék, rászólt Simonra, a ki véletlenül épen az udvarban ácsorgott: - Üljön erre a lóra s vágtasson rögtön az orvosért. - Azután öccséhez fordult s egy fölösleges szó vagy kérdés nélkül átvette tőle a gyermeket, mielőtt még leszállt volna a lóról.
- Nyugalom, Róza, katonadolog ez, a mi még számtalanszor fog ismétlődni. Most csak hamar vizet - mondta.
Ő maga vitte be a házba a kisfiút s egy-egy vigasztaló szót szólt a kétségbeesésében őrjöngő anyához. De kiérzett azért a modorából, hogy ő is aggódik; nem tréfált, a mi biztos jele volt annak, hogy komolynak tartja a helyzetet. Jenő olyan volt mint a fal, még a szája is elsápadt. Nem mert Rózára nézni, mintha attól tartott volna, hogy rá fog kiáltani: gyilkos!
Míg az orvos a faluból kijött, újra föllocsolták a szegény gyermeket. Valamennyire magához tért, de a nézése zavaros volt, úgy feküdt ágyacskájában, mint egy színtelen báb. Az orvos mindjárt megállapította, hogy agyrázkódást szenvedett. Szerencsére nem tartozott az eset a legsúlyosabbak közé, de mégsem lehetett azt mondani, hogy a veszély ki van zárva. Rózát megnyugtatták, azt mondták neki, hogy csupán nyugalom kell a gyermeknek s azzal a föltétellel, hogy lecsillapodik, megengedték hogy ott maradjon a fia mellett. A férfiak azután az orvossal visszavonultak.
- folytatjuk -