Másnap este összesúgtak a béresek odakint. "Ejnye bizony ez kemény legény, nem olyan tedd ide, tedd oda, mint az öreg úr volt, Isten nyugosztalja. Ez ráncba szed bennünket, nem hiába hogy huszárkapitány." És mindegyik hozzálátott serényen, hogy rendet csináljon a maga dolgában; - attól a fél kéztől, amelyik rájok nehezedett, egyszerre fürgelábú, gyorskezű lett valamennyi. A másikról nem is beszéltek, azt nem látták egész nap, bent bújt valami írásokat. Csak Róza asszony tartotta érdemesnek megkérdezni, hogy mit főzessen? Azután beszámolt neki a hullott alma árával, amiből egy nagyvárosi úr éppen egy jó szivart vehetett volna magának Budapesten. Jenő keserűen mosolygott és berakta a vörös krajcárokat az asztalfiókba. A pénztár kezelése tudniillik neki jutott a munkafelosztásban.

Egyáltalában a keserű mosoly majdnem állandó lett az ifjabb Sas arculatán. Így mosolygott, mikor reggel fölkelt s a finom lakkcipők helyett komisz borjúbőr cipőt talált az ágya előtt; így mosolygott, ha ebéd után, mikor fekete kávét kért, gyanús szilvalevet kapott; ez a tragikus mosoly vonult végig ajkán, ha estére a plébános úr kalabriászpartira hívta a jegyzőhöz; sőt este a lefekvéskor is igy mosolygott, mert mindig eszébe jutott, hogy Budapesten ilyenkor még javában tapsolnak az Operában.

Iszonyúan ölte magát, hogy beleszokjék ebbe a számkivetésbe s e közben olyanokat nyögött és sóhajtott, hogy Róza, az özvegy, nem tudott hova lenni aggodalmában. Ez a jó teremtés mindent megtett volna, hogy az urakat megvigasztalja.Végre Ákos is észrevette, hogy öccse egészen összeesik.

- Talán nagyon is töröd magadat itthon? Sokat számolsz úgy-e? Megerőlteted a fejedet a pörös iratokkal. Hadd azt egy pár napig, gyere inkább velem a mezőre, szellőztesd ki kissé a fejedet; nem csudálom, ha belebolondulsz a sok irkafirkálásba.

A derék katona iszonyodott a tintától meg a pennától s inkább fát vágatott volna a hátán, semhogy egyetlen levelet megírjon. Magáról ítélt meg másokat is.

Jenő ugyan egy cseppet sem ölte magát az ügyvédkedéssel, de mint diplomata, fölöslegesnek tartotta volna, hogy ő maga vonjon le érdemeiből. Sóhajtott s foghegyről mondta: Csak legalább hírlapjaim lennének s a zongorám itt volna! Megöl az unalom.

Kívánsága hamar beteljesült. Ákos elutazott, azt állította, hogy pár napig dolga van a megye székhelyén, pedig Budapestre indult. Nem merte öccsét elereszteni, attól tartott, hogy nem lesz majd ereje visszatérni Sasfalvára. Ő maga csomagoltatott össze mindent a Jenő régi lakásán s ami arra való volt, útnak indította. A sok csecsebecsét egymásra hányatta ládákba, a bútort eladta, csak a zongorát tartotta meg. Hadd kalimpáljon, - mondta magában. Még a hírlapokról sem feledkezett meg; negyednapra úgy állított be, egy sereg ládával, mint egy utazó kereskedő s hangosan kacagva mondta Jenőnek:

- Lefőztelek!

Nagyon keveset látták egymást; Ákos régen kint volt már, mikor Jenő fölkelt; az ebéd rövid volt, mert a kapitány mindig sietett vissza a munkásokhoz; este meg rendesen későn ért haza s holtra fáradva ágyba kívánkozott.

Jenő ilyenkor verte legjobban zongoráját, késő éjjelig elábrándozott véget nem érő rögtönzött fantáziáival. A kapitány dühösen forgolódott ágyában, szörnyen bántották az őrült futamok. De azért gyöngéd akart lenni és türelmesen viselte sorsát. Hisz' ő az idősebb, neki kell okosabbnak lenni. Még most is, harminc év múlva, ugyanazok a hangok szólaltak meg benne e falak közt, amelyek diák korában; ha egyszer-máskor nagyon is megsokalta az éjjeli zenét s káromkodással könnyített magán, mindjárt úgy rémlett neki, mintha az apja dorgáló szavát hallaná: "Ákos, legyen eszed, 'iszen te vagy az idősebb!..."

Hanem azért nem titkolta, hogy nagyon hiába valónak tartja az egész zongorázást s megdöbbenése tetőpontját érte, mikor egyszer rajta kapta Jenőt, hogy verset ir.

Sohasem tartott sokat az öccse férfiasságáról, de e pillanattól fogva valóságosan lenézte. Micsoda ember ez, - mondogatta magában, - aki vénségére ilyen gyermekséget művel? Hát nem nőtt még be a feje lágya?

Addig is kevés alkalmuk volt valami behatóbb eszmecserére, hisz Ákos, aki tíz évig nem találkozott dandy-öccsével, azt sem igen tudta már, hogy milyen annak az eszejárása. Jenő sem nagyon erőszakolta, hogy vitába bonyolódjanak, minthogy édes keveset értett mindahhoz, amiről katonanevelésű bátyjával beszélnie lehetett volna, de ettől fogva a két embert úgyszólván csak a közös szülők emléke fűzte össze, egyébként egyetlen gondolatuk, egyetlen vágyok nem volt közös. Most már megesett, hogy Ákos gúnyosan mosolygott, mikor öccsét látta s ha jó kedvében volt, rá is kiáltott: hogy vagy poéta? - Jenőnek az a bizonyos keserű mosoly játszott ajka körül s a szép lelkek fölényét érezve magában, ezt gondolta: mit értesz te ahhoz, te haudegen?

Pedig a sors mégis arra kényszerítette őket, hogy egymás mellett éljenek s ez ellen hiába való lett volna minden erőszakoskodás. A Sas-fészek romjait nem lehetett a nélkül szétdarabolni, hogy az osztozó testvérek még arról a kényelemről is le ne mondjanak, amit így a közös vagyonból életök végéig megszerezhettek.

Be kellett érniök egymással, úgy, a hogy voltak. Esténként, mikor mégsem kerülhették el a találkozást, Ákos rágyújtott apja öblös pipájára és nagyokat pöfékelt; ugyanakkor Jenő finom cigarettát sodort s az illatos dohányt két ujja közt negédesen tartva, kék füstgyűrűket eregetett a levegőbe. Egyik sem szólt egy szót sem, de néha titokban egymásra néztek; az egyik megvetette az utálatos pipát, a másik az asszonyoknak való cigarettát s mind a kettő így szólt magában: bolond!

Ha Róza nem lett volna, talán beszélni is elfelejtettek volna a Sasok.

Ki volt ez a Róza? Ez a gondviselésszerű lény, aki, úgy látszott, arra volt hivatva, hogy azt a nagy ellentétet, mely a két testvér egymástól elválasztotta, valamiképpen kiegyenlítse?

Ki volt ez az asszony, aki az első naptól fogva, mióta a Sasok apjuk örökében megtelepedtek, úgy őrködött fölöttük, mint egy láthatatlan szent, aki csak akkor jelenik meg, amikor szükség van rá s nyomban eltűnik megint, ha magasztos feladatát teljesítette?

A két testvér sokáig észre sem vette; úgy voltak vele, mint az egészséggel vagyunk, melyről tudomásunk sincs, amíg megvan s csak akkor emlegetjük, amikor elvesztettük. Róza ott járt-kelt közöttük, de ha nem kérdezték, a szavát se lehetett hallani egész nap. Csinos, tiszta, tetszetős alakja, mely az egyszerű házias ruhában sokkal fiatalabbnak látszott, mint temetés napján a mély gyászban, lépten-nyomon föltűnt a ház körül, a kertben vagy a majorság közt; a kis fehér főkötő vidámmá és barátságossá tette szelíd arcát s aki a Sasok ősi telepét megfigyelte, csakhamar rá kellett, jönnie, hogy Róza képviseli benne a szívet.

Ákos egyáltalában ritkán látta s eleinte nagy elfoglaltságában kerülte, hogy szóba kelljen vele állnia. Azt se tudta, hogy szólítsa? Ha már rokon, nem mondhatta neki: ténsasszony; végre is megállapodott abban, hogy legyen "Róza húgom." Jenő úgy tett, mintha udvarias akarna lenni s megnagyságolta, pedig tulajdonképpen a gentry-vér bujtogatta a bizalmasság ellen, ami derogált neki. Róza tudott egy szemernyit sejtetni abból, hogy csakugyan rokonnak tartja magát, a nélkül, hogy viseletéből az tűnt volna ki, mintha tőkét akarna csinálni az atyafiságból; viszont modora, megjelenése s egész lénye bizonyságot tett bármely percben arról, hogy bátran megilleti a "nagysád" cím.

Csupán a vacsora ideje alatt voltak együtt hosszasabban. Mikor Ákos látta, hogy öccsével egyáltalában nem tud a maga módja szerint okos szót váltani, megkérte Rózát, hogy jöjjön közéjük. A szegény teremtés addig egészen visszavonult volt s külön tálaltatott magának kis szobájában.

Egy este, mikor egy kicsit már összeszoktak s Jenő is alább hagyott a gentryskedéssel, Ákos félig tréfásan, félig komolyan mondta:

- Nem is tudom, mi lenne belőlünk, ha ez a Róza egyszer itt hagyna bennünket, pedig a milyen csinos fehércseléd, könnyen férjhez mehet. Azután gúnyosan mosolyogva nézett féloldalt az öccsére. A nagyságos úrfinak nehéz lenne új dajkát találni, aki mindent úgy kézhez ad neki, mint ez a menyecske.

- Az igaz, hogy vígan beszélhetünk, ha a pálinkás butykos, melyből a reggelink kikerül, éjszaka is ott van mellettünk, - vágott vissza Jenő csípősen s elvörösödve a bosszúságtól. Nem szerette, ha a bátyja, aki sohase válogatta a szót, mások hallatára tréfált vele.

Ákos kacagott; őt legkevésbé sem bántotta az igazság s annál őszintébben mulatott öccsén, mert rendíthetetlen meggyőződése volt, hogy kettőjük közül ő az, aki sokkal helyesebben fogja fel az egész életet. Egy korty jó fajta szilvóriumot, meg egy falat paprikás szalonnát bizony nem adott volna semmiféle cukorsüteményért, ami nélkül Jenőnek egyetlen ebédje sem volt tökéletes.

Róza már megszokta az efféle tréfákat s miközben a félkarú kapitány pecsenyéjét felaprózta, ellágyultan szólott:

- Soha se mennék újra férjhez; nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy a fiamnak mostohája legyen, a ki rosszul bánhatna vele.

A Sasok összenéztek s csudálkozva mondták:

- Hát fia van? No ezt nem is tudtuk!

-  folytatjuk -