Taylor boldogan hajtatott haza. Milyen nagy rémülettől szabadult meg! ...és már szinte látta mellén azt a szűkmarkúan osztogatott rendjelet, mely az irodalompártolást, a Maecenásokat jutalmazza. Előre hallotta az éljenzajt, mellyel majd a könyvkereskedők és könyvkiadók egyesületének elnökévé választják és jóindulattal, majdnem hálával gondolt De Foera.

Abban a pillanatban, amikor kilépett Lord Godolphin palotájából, a nagylelkűségnek valami nem közönséges rohama érhette utol, mert hirtelen elhatározta, hogy De Foenak a regényért szokatlanul nagy összeget fog adni. De minél tovább számítgatott magában és minél gyakrabban ismételgette, "Adok neki... adok neki... adok neki" annál többet alkudott le abból az összegből, amely először jutott eszébe és amely úgy jelent meg képzeletében bűvös látomásként, mint a tiszteletdíjak királya.

Mire hazaérkezett, már egészen józan volt.

Azonnal elhivatta De Foet és így szólt hozzá:

- Az ön jó felesége, noha már idősebb asszony, megtalálta azt a helyes utat, melyet ön egész életén át következetesen elkerült és végre is elszánta magát arra, amivel tulajdonképpen kezdeni kellene, ha az életben boldogulni akarunk, vagyis olyan fellépéssel, mely se neki, se önnek nem válhat szégyenére, megszerezte egy igen előkelő személyiségnek a jóakaratát. Bizonyára nem titok ön előtt, hogy ez az igen előkelő személyiség, maga Lord Godolphin, Őfelsége, György király kincstartója, több hercegség ura, az én legkegyelmesebb pártfogóm.

Taylor, mikor kimondta vagy inkább kirebegte a "Lord Godolphin" nevet, fölkelt székéből és mélyen meghajolt, nem kevesebbszer, mint négyszer, a szélrózsának mind a négy iránya felé, hogy - bárhol tartózkodnék is Anglia kincstartója ebben a pillanatban - a négy tisztelgés közül valamelyik okvetetlenül jó irányban szálljon fel és röppenjen a nagyúr lába elé.

- Kegyes pártfogóm parancsára - folytatta Taylor - természetesen kiadom az ön regényét... mi is a címe?

- Robinson Crusoe.

- Különben mindegy. Mondom, kiadom az ön regényét, föltéve, hogy ön nem áll elő teljesíthetetlen, lehetetlen kívánalmakkal. A hosszas alkudozást kizárni óhajtván, jól megfontoltam, milyen messzire mehetek el a munka értékelésében. Azért kijelentem, hogy az utolsó szavam ez, a regény egyszer s mindenkorra az én tulajdonommá válik és ennek fejében én egyszer s mindenkorra az én tulajdonommá válik és ennek fejében én egyszer s mindenkorra tíz fontot fizetek önnek, tíz font sterlinget.

- Sokáig dolgoztam rajta - szólt De Foe - és valamivel többet reméltem érte. De igaza van, ne alkudozzunk, elfogadom az ajánlatot.

- Akkor papírra tesszük ezt az egyezségünket és azonnal átveheti a pénzt.

Mialatt Kate kisasszony megírta a két szerződés-levelet, De Foe így szólt a kiadóhoz, szokatlanul vidáman:

- Azt hiszem, Taylor úr, nem fogja megbánni, hogy kiadja a regényemet. Meglátja, Robinson Curose-nak lesz még második kiadása is.

- No, no, azért nem kell hencegni! - felelt Taylor, felsőbbséges, de elnéző mosollyal.

- vége -