Végre, féltizenkettő tájban, az iroda-ajtó üvegablaka mögül valami nesz hallatszott. Járás-kelés meg egy kis otthonos krákogás. Aztán az iroda-ajtó felpattant és Taylor úr kiszólt:

- Kate!

Kate kisasszony kilebbent a farács mögül és tovasuhanás közben megkérdezte a fületlen embert:

- Kit jelentsek be?

- De Foe-t... Daniel De Foe-t.

Taylor kisasszony eltűnt, de nemsokára újra megjelent és feltárva az iroda kis ajtaját, így szólt a fületlen emberhez:

- Hát tessék, De Foe úr! Taylor úr már várja.

Ebből a pár szóból mintha a részvét hangja csendült volna ki.

A fületlen ember felkapta a csomagját, átvonult a nyitva hagyott ajtón és alázatos hangon kívánt jó reggel-t. Egy kicsit tétovázott, vajon behúzhatja-e maga után az ajtót, de Taylor kisasszony, aki a boltban maradt, kimentette a zavarából. A résztvevő lélek betette az ajtót, mert gondolt rá, hogy az öreg embert bántaná, ha mások is hallhatnák, amit most hallania kell.

- Maga az, De Foe? - álmélkodott Taylor úr. - Bizony, elfelejtettem, hogy kilenc órára kértem a megjelenését! Sebaj, annál hamarabb végzünk! No, de azért üljön le!

Taylor úr piros arcú, köpcös emberke volt, akinek a szeme akkor is folyton mosolygott, mikor a leglesújtottabban s szinte kétségbeesve panaszkodott az idők mostohaságáról.

Csupa mosolygás volt most is.

- Hát, ugye, De Foe - folytatta, amikor a fületlen ember leült vele szemben - azt írtam magának, hogy hozza el a regényét?! Mi is a címe?

- Robinson Crusoe.

- Különben mindegy. Szóval, azt írtam, hogy hozza el a regényét, majd el fogom olvasni és talán ki is adom, ha megegyezhetünk. Csakhogy azóta mást gondoltam. És jobb, ugye, ha nem hitegetem, ha nem keltek fel oktalan, hiú reményeket és maga nem veszít időt, a míg a kézirata nálam olvasatlanul hever?! ...hanem megmondom ezt kereken, nyíltan, egyenesen, ahogy angol kereskedőhöz illik?!

- Ó, Taylor úr - tört ki a fületlen emberből a megbotránkozás - már hogyan lehet ön ilyen lelketlen?! Nekem az egész éjjel dolgoznom kellett... egy nagyobb cikket írtam a Tatler-nek és reggelig be kellett fejeznem, hogy még a jövő heti számban megjelenhessék... egy percig se aludtam, le se feküdtem, mert úgy kívánta, hogy már kilenckor itt legyek. Két gyermekem fekszik vörös kiütésben... azért mégis eljöttem... itt voltam pontban kilenckor. Mert azt reméltem, hogy megegyezhetünk és a regényre egy kis előleget is kaphatok öntől. Ön megvárakoztat... harmadfél óra hosszat... és most azzal fogad, hogy, mást gondolt, még csak el sem olvassa a regényt. Bocsásson meg, de ahhoz képest, hogy milyen hosszan várakoztatott, ön ugyancsak kurtán bánik el velem!

- Ej, ej, De Foe, ön üzletet ajánlott nekem és most a szívemre hivatkozik! Hogyan kerül ide az én jó- vagy rosszlelkűségem?! Látja, én részvéttel vagyok maga iránt... bár nem értem, hogy minek a sok gyerek az ilyen szegény embernek, mint ön?! ... én azt is mondhatnám, hogy, mi közöm nekem a Tatler-hez?! De részvét és üzlet, ezek nem együvé valók... ezt a két dolgot soha se szabad összekeverni. A leghelyesebb tehát, ha mindjárt előállok vele, hogy nekem ez az üzlet nem kell. És még hozzá előleg! ...vörös kiütés és előleg! ... Ez csak megerősít abban a meggyőződésemben, hogy legokosabb, el sem olvasnom a regényt.

- Engedelmet, de ez hamarább is eszembe juthatott volna...

- Hát, igaz, nem jutottam el azonnal ehhez a legbölcsebb átlátáshoz. Egy kicsit haboztam, azt mondtam, hát lássuk! De aztán eszembe jutott, ha eddig soha se volt bizalmam abban, hogy De Foe-nak tehetsége volna a regényíráshoz, miért legyen bizalmam ezentúl?! Már két regénye volt a kezemben. Először a Lady Roxana. Aki mindig siránkozik azon, hogy elbukott és mégis újra meg újra elbukik. Micsoda következetlenség! Oktalanabb nőről még nem írtak regényt. Aztán Moll Flanders. Micsoda társaság! Csirkefogók és olyan asszonyok, akiket minduntalan be kell zárni a Newgatebe. A jó erkölcs sírva fordul el ettől a képtől.

Ha a harmadikat is elolvasná, ebben nem találna semmi olyat...

- Tudom, hallottam róla a kollégáimtól... mert hiszen ön csak akkor ajánlotta fel nekem a regényét, amikor ezt már London valamennyi könyvkiadója visszautasította. Hát nézze. Ön összeakad valami Selkirk nevű züllött fráterrel, aki valaha matróz volt, de a Juan-Fernandez szigeten megszökött a kapitányától, azután ötödfél évig a vadonban élt, amíg egy arra vetődő hajó haza nem hozta... Ez a kocsmai alak, aki soha se tudott megférni senkivel és élete javát kalózkodással töltötte el, most pedig abból él, hogy az élményeit mesélgeti el annak, aki pálinkát fizet neki, ez a nagyszájú csirkefogó, ez a mitugrász összehazudik önnek tücsköt-bogarat és ön ezt a temérdek hazugságot hosszú regénnyé fújja fel, hosszabbá, mint sok hősköltemény. Nem mondom, az ilyen semmirekellő is láthat egy és más érdekes dolgot, ha messzire vetődik... Steele is írt egy cikket a Tatler-be arról, amit Selkirk mesélgetett neki... egy rövid cikkben még csak megjárja az ilyesmi... de hosszú regényt írni arról, amit az efféle naplopó a csapszékben beszélget! Mondja, lehet valami unalmasabb dolog annál, hogy mit csinál az az ember, aki ötödfél évig magában él egy puszta szigeten?! Lássa, elég azt tudnom, hogy regényének mi a tárgya, és újra meg kell erősödnöm abban a hitemben, hogy önnek nincs tehetsége a kalandregény-íráshoz.

- Éppen azért próbáltam valami mást... Mert az igaz, hogy újfajta dolgot kínálok önnek... ami sokban különbözik a most kapós kalandregényektől... mondhatnám, egészen más. De ettől még tetszhet önnek is, az olvasónak is. Kérem, ne higgye el, amit a regényemről hallott, hanem olvassa el, mielőtt az utolsó szót kimondja! Miért ne olvasná el? Mert Morgan, aki nem olvasta el, visszautasította? Mert nem tetszett Griffith-nek, aki úgy irtózik minden komolyabb szótól, mint az ördög a tömjéntől? Mert Fenton fél attól, ami egy kis figyelmességet kíván, amin az olvasónak el kell egy kicsit gondolkoznia? De nem... önből Turner beszél! Turner, akinek nem ajánlottam fel a regényemet... aki nem olvasta, nem is látta... de gyűlöl engem, mert egyszer megvárta, hogy én köszönjek neki előbb, mély tisztelettel, és én nem köszöntem neki sehogy sem. Vannak emberek, akik egy életen át ártanak a másiknak, ahol csak lehet, és százszor kisebbítik vagy százszor rágalmazzák el ezt a szerencsétlent, csak azért, mert ez a másik egyszer egyetlenegyszer, megsértette a hiúságukat. Ó, ha tudná ez a Turner, hogy mennyire megvetem és utálom!

- Hát azt nem mondhatom meg, honnan tudom, hogy mi van a regényében... mi, kiadók, tartozunk egymásnak annyival, hogy ne adjuk ki a bosszúállásnak azt a kollégát, aki a felvilágosításával szívességet tett nekünk... de ez nem is tartozik a dologra. Elég az hozzá, amit regényének tartalmáról megtudtam, nem tagadom, nagyon bizalmatlanná tesz és ha ön most azt mondja, hogy ebben a regényben valami újat próbált, ez nem oszlatja el a bizalmatlanságomat, hanem, ellenkezőleg, csak növeli. Újat próbálni! Hagyjuk ezt, De Foe, a fiataloknak! Lássa, már az is, hogy valaki akkor kezd el regényeket írni, amikor a feje megszürkült, csupa bizalmatlansággal töltheti el a tapasztalt és körültekintő kiadót. Hány éves ön, De Foe?

- Ötvennégy.

- Az okos ember, de Foe, ebben a korban már azt is elfelejtett, hogy mi fán terem a regény és a fiatal legényekre bízza, hogy ilyen gyerekességekkel mulattatgassák a fiatal és öreg nőket. És ön ötvennégy éves korában kezd valami újat próbálni?!

- Hiszen ha újra kezdhetném az életet vagy megíratlanul hagyhatnám ezt a regényt! De már megvan. És mert most az írásból élek, rajta kell lennem, hogy pénzt kapjak érte, hogy alkut köthessek rá valakivel, aki kinyomtatná és árusítaná.

- Ebben sincsen szerencséje, amint nem volt szerencséje se a harisnyakereskedéssel, se a téglaégetéssel és nem volt szerencséje akkor sem, amikor vámházi számtiszt volt. Már pedig, ha azt látjuk, hogy valakinek soha sincs szerencséje, akkor százat tehetünk egy ellen, hogy az emberben van a hiba és nem a végzetében.

- Ne írja az én rovásomra, ha a telepem leégett és a hitelezőimnek nem volt se lelkük, se eszük, meg azt, hogy egyszer engem loptak meg, máskor pedig nem tudtam szótlanul nézni, hogy egy egész rablóbanda milyen szemérmetlenül lopja meg az országot.

- Nincs az a rossz puskás, akinek ne volna valami kifogása és tudom, hogy ön gyönyörűen ki tudja magyarázni mindazt, ami önnel történt. Pedig annál, amivel a szerencsétlenségét magyarázza, sokkal inkább valószínű, hogy ha önnek semmi se sikerült, annak csak ön maga az oka. Persze, mindenki szívesebben keresi a hibát más emberekben, mint magamagában. De ne felejtsük el, hogy ön többször büntetett ember. Vagy ebben is más a hibás? - az egész világ, mely mindig csak az ártatlant üldözi?

- Nem az én szégyenem, hogy sok, büntetésnek nevezett igazságtalanságot kellett kiállnom. Mikor nem lehetett többé más választásom, újságíró lettem és ebben a mesterségben is megtaláltam a komoly feladatot, mint minden másban, amit előbb műveltem. Csak az igazat kerestem és megírtam a meggyőződésemet, mindig csak azt írtam, amit igaznak és a milliókra nézve tanulságosnak, hasznosnak tartok. No és ez nem tetszett hol ennek, hol amannak a hatalmas embernek, azoknak, akiknek szemére kellett lobbantanom a hibáikat.

- Csúnya mesterség olyan dolgokat hangoztatni, amelyek másoknak kellemetlenek és amelyeket talán csak mi magunk tartunk igazságoknak.

- Erre csak azt felelhetem önnek, amit már megírtam: "Aki tudja, hogy az igazság mellette, vele van, éppen olyan botor, mint gyáva, ha fél kinyilvánítani a meggyőződését csak azért, mert sokan vannak más véleményen. Igaz, nehéz így szólni, az egész világ téved, kivéve engem, de ha csakugyan téved az egész világ, ki tehet róla?!"

- Nem tudom, miért volna ez botorság. Engem még soha sem állítottak pellengérre. Miért? Mert ha a nálam hatalmasabb emberekről egyszer-másszor rosszat gondoltam, ezt a gondolatomat nyájas mosoly alá rejtettem, legalább is bölcsen elhallgattam.

- Ha csupa olyan emberből állna a világ, amilyen ön, Taylor úr, akkor még ma is ott tartanánk, hogy nem élne a földön másféle ember, csak millió és millió rabszolga meg egy-két fáraó.

- Ejha, de lenéz engem, csak azért, mert nem fújom azt, ami nem éget! Pedig hát az ilyen lóhátról való beszéd sehogyan sem illik ahhoz, akinek otthon nincs rendben a szénája. Ön minduntalan betelepedik az erkölcsbíró székébe... már szinte otthonos lett benne... megítél boldogot-boldogtalant és pálcát tör fölöttem is, mert nem megyek fejemmel a falnak. Pedig, lássa, ha ön azt kérdezi akárkitől, aki ismer vagy egyetsmást hallott rólam, hogy: "Milyen ember ez a Taylor?" ... csak ezt a feleletet kaphatja: "Taylor megnézi a garast, mielőtt kiadja, de amilyen takarékos, olyan kifogástalan ember, a becsületes kereskedőnek mintaképe." Ellenben, ha én kérdezem önről ugyanezt akárkitől... százat egy ellen, hogy ezt a feleletet kapom: "De Foe? Hm. Hát mit mondjak? Amolyan kétes hírű ember." Mit néz rám úgy? Vagy talán nem is tudja, hogy miket beszélnek önről?

- Például miket beszélnek?

- Például, hogy ön nem csak a meggyőződését írja meg, hanem azt is, amit önnel íratnak. Hogy megírja a nem igazat is, csak jól megfizessék érte. Hogy ma emennek a hatalmasnak a zsoldjában áll, holnap a másiknak.

- Mondom, hogy Turner beszél önből. Vagy a sok Turner valamelyike. Mert hiszen egész légiója van azoknak a hitványoknak, akik rágalmazással állnak bosszút az érdekük vagy a hiúságuk sérelmeiért. És én, amióta újságíró lettem, sok jogtalan érdeknek hágtam a sarkára, sok hiúságot sebeztem meg, tehát sok ellenséget szereztem. Igen, tudom, hogy a hányszor olyasmit írtam, ami a whigeknek nem tetszett, a whigek a tory-párt béreltjének mondtak, ha pedig olyat írtam, ami a tory-pártnak nem tetszett, a tory-párt rám fogta, hogy a whigek kémje vagyok. Azzal is tisztában vagyok, milyen buzgalommal gondoskodnak róla a Turnerek, újra meg újra, hogy a mögöttem settenkedő rágalom hosszú, talán örök életű legyen. De ebbe, ha bánt is, bele kell törődnöm. És van valami, ami e tekintetben egy kissé megnyugtathat. Végre is, sokan tudják, hogy a tollam nem eladó és azt is, hogy, ha eladó volna, nem élnék szegénységben.

- Lehet, hogy sokan vannak, akik ezt tudják, de még többen vannak, akik hitelt adnak annak, amit ön rágalomnak mond, mert hiszen ön hol a whigek, hol a tory-párt lapjaiba írogat... úgy mondják, aszerint, hogy melyik párt kínál önnek többet... és senki se tudja megmondani, hogy whig-e hát ön vagy tory?

- Nem írhatok máshová, mert minden újság vagy whig- vagy tory-párti, de akárhová írok, mindenütt kikötöm, hogy csak a magam meggyőződését írom meg, mások eszméit nem, utasítást nem fogadok el és a pártprogrammal nem törődöm. Ha kiadják a cikkemet, jó, ha nem adják ki, csak az én bajom. Én nem vagyok se tory, se whig, a tory-párttól nagy szakadékok választanak el, de sok kérdésben a whigekkel sem érthetek egyet. Többet mondok, tory és whig egyformán gyűlöletes előttem, mert jól tudva, hogy nem az ő emberük vagyok, ez is, az is eltűrte, hogy a másik, haragjában, béreltnek, zsoldosnak, eladónak kiáltson ki... bár ők tudták a legjobban, hogy nekem soha se adhattak semmit és hogy se az ő céljaikra, se semmilyen zsoldos szolgálatra nem vagyok kapható. De hát igaza volna ennek a pártnak is és amannak is, mely homlokegyenest az ellenkezőt mondja, csak éppen annak nem lehet igaza, aki nem tartozik sem az egyik, sem a másik párthoz?!

- Ez szinte meggyőzően hangzik és én, magam, el is hiszem, hogy úgy van, amint mondja... én nem vagyok gyanakodó természetű... Csakhogy nem mindenki olyan, mint én... az emberek nagyobbrészt hitetlenek és szívesebben magyarázzák a dolgot amúgy... hogy tudniillik ön whig is, tory is, már az alkalom szerint. És önnek nincsenek tanúi.

- De, igenis, vannak tanúim, az írásaim. Ezek bizonyságot tesznek róla, hogy a nép érdeke meg a haladás ügye mindig hűséges szolgájának talált és kimutatják, hogy ott, ahol akár a polgári szabadságot, akár a vallásszabadságot kellett védelmezni, én soha se hiányoztam a legelső sorból. Vagy ahogy röviden megírtam: "Ami hazámnak nagy érdeke, az nekem mindig személyes ügyem volt, mindig az igazságot és a szabadságot szolgáltam, aki ezen a párton van, azzal együtt akarok lenni." E felől nyugodt vagyok, Taylor úr. Az írásaim tanúskodni fognak mellettem, talán századok múlva is.

Taylor úr mosolygott.

- Századok múlva? Az még nagyon messze van, De Foe. Egyelőre senki és semmi se tanúskodik ön mellett... és megvallom, annak a gondolatnak, hogy ön nem tartozik a legjobb hírű emberek közé, része van benne, ha elállottam attól a szándékomtól, hogy a regényét elolvasom. Tudja, a madarat tolláról, az embert barátjáról, a kiadót pedig az írójáról ítélik meg.

- Szóval Turner kapott az alkalmon, hogy újra árthat nekem és nem sajnálta a fáradtságot, hanem telebeszélte az ön fejét...

- Nem Turner volt, aki a regény tartalmáról beszélt... de mindegy, hogy ki volt...

- Igaza van, mindegy. Hát könyörögni nem fogok önnek, Taylor úr, hogy másítsa meg az elhatározását... ez úgyis hiábavaló volna... és bizonyára hiba volt, hogy az imént mintha a jószívére hivatkoztam volna, mikor elfecsegtem önnek, micsoda bajok közt vagyok. Igaza van, ennek semmi köze az üzlethez, és akármilyen szegény ember vagyok, tulajdonképpen nekem se olyan nagy dolog, ha füstbe megy ez a várakozásom is. Az én sorsomon valami sokat már semmi se változtathat. Ha elolvasná és kiadná a regényemet, ez nekem csak annyit jelentene, hogy egy kis ideig nem kellene félnapokon át szaladgálnom pénzért... boldoggá nem tenne. Örömöt én már régóta nem ismerek. Az életemben nincs semmi gyönyörűség és nincs semmi remény. Nincs benne egyéb, csak munka, munka, munka, meg, baj, izgalom és bosszúság. Ma utánoznak, meglopnak, úgy, hogy kénytelen vagyok beperelni azokat az irodalmi kalózokat, akik munkáimat a saját hasznukra átváltoztatják és kinyomtatják, holnap elrágalmaznak, holnapután nem pihenhetek egy órát, hogy a leglármásabb hitelezőmnek betömhessem a száját és ez így fog váltakozni mindaddig, amíg az életem tart. Lassanként minden erőm elfogy, de a szegénység, a holnapi kenyérért való nyüglődés és a megaláztatás nem hagy el az utolsó leheletemig, dolgoznom kell majd a halálos ágyamban is, a gond, a nélkülözés, a baj, a kellemetlenségek ott fognak gubbasztani mellettem, körülöttem, mögöttem akkor is, amikor már haldokolni kezdek, és a holttestem mellett lévő kis éjjeli asztalkán nem marad utánam egyéb, csak egy pár fillér, meg cédulák, felszólítások, meghagyások, amelyek intenek, figyelmeztetnek, hogy még holtan is tartozom néhány garassal. Én már nem szerezhetem meg magamnak se az örömöt, se a kényelmet, még a pihenést se, amiben még részem lehet, amit még megszerezhetek magamnak, az csak, egy-egy nyugodtabb óra. Ez nem az a dolog, amiért az ember rávetemednék a könyörgésre. De hadd mondjak még egy utolsó szót arról, ami már üzlet, csak üzlet. Nézze, Taylor úr, én nagyon, nagyon olcsón adnám oda a regényt, mert nagy, igen nagy szükségemben vagyok.

- De hát kinek néz ön engem? Olyan embernek, aki kihasználja a másik szorult helyzetét? Nem, De Foe, ne beszéljünk többet erről. Hanem, mondja, tud ön franciául?

- Tudok.

- És hajlandó volna lefordítani nekem valami jobb francia regényt, amelyben sok a kaland, nemcsak szárazon, hanem vízen is?

- Ostoba vagy gonosz, az olvasót félrevezető, megtévesztő, butító könyvek terjesztéséhez nem szegődöm társul semmi módon, fordítással sem. De ha a könyv nem ilyen, hanem igazán jó munka, amelyet érdemes lefordítani... miért ne?!

- Akkor följegyzem a lakása címét és mihelyt olyan francia könyv kerül a kezembe, amilyet keresek, gondolni fogok önre. Azt hiszem, így tökéletesen rendben vagyunk.

- Hát így is jól van, Taylor úr.

- És most Isten áldja, De Foe. Nem kell, hogy a bolton át távozzék, ha önnek így kényelmesebb, kimehet erre is, az udvaron keresztül.

- Isten áldja, Taylor úr.

Mikor De Foe, felbontatlan csomagjával, az udvaron át kiért az utcára, a Szent Pál székesegyházban delet harangoztak. Az utcai lámpások már nem égtek, kivilágosodott és a köd is kezdett felszállni.

- Azóta a patikában már régen elkészült az orvosság - szólt magában a fületlen ember, - de honnan szerezzek pénzt, hogy kiválthassam? Hátha új előleget kérnék a Tatler-tól?! Hiszen a ma reggel vitt cikkel sokat törlesztettem a tartozásomból! De mikor így is kilencedfél font maradt az adósságom! Nem, ez lehetetlen. Hát mit csináljak? A Guardian-hoz menjek vagy a Spectator-nál próbáljak szerencsét?

Eszébe jutott Robinson bajtársa, Péntek és az, akit Péntek imádott, a Benamuki nevű nagy, öreg ember, aki a hegyeken lakik és akinek minden földi dolog azt mondja:

- Ó!

 

- folytatjuk -