A tudálékosan zseniális és zseniálisan tudálékos Emerson Shakespeare-ről és Goethéről irt tanulmányaiban Shakespeare-t a költőnek és Goethét az irónak nevezi. A zeneszerzők között mi Beethovent szeretnénk illetni a »költő« nevezettel, - Bachot pedig »muzsikusnak« tisztelnénk.

Igen, Bach a muzsikus. A legnagyobb muzsikus az összes zeneszerzők között.

Egyedülálló, csodálatos jelenség a zeneirodalomban. Demokrata-géniusz ő, aki mindenkinek tele marokkal kinálja a kincseit s ezek a kincsek olyanok, - hiszen épen ezen fordul meg a művészek demokrata volta - amelyek mindenki számára mindenkor kincsek maradnak. Tolsztoj »Mi a művészet?« cimü könyvében alaposan nekiront a zeneszerzők dicsőségének. Azt irja, hogy Beethoven, Mozart, Chopin, Wagner és különösen a modernek arisztokrata-zenét irnak, amely nem mindenkihez szól, hanem csupán a (szellemi) felsőbb tizezerhez, amely nem az általános nagy emberi eszmék kifejezésével foglalkozik, hanem bünös testi ösztönöket, beteg, raffinált idegrendszerek titkon tenyésző indulatait és érzéseit örökiti meg. Tolsztoj, aki nagy emberi intelligenciája mellett minden valószinüség szerint a közepesnél is jóval kevesebb zenei érzékkel volt megáldva - hibásan itéli meg és itéli el a fölsorolt zeneszerzőket, de igaza van abban, hogy Bachot leginkább kiveszi közülök.

Bach zenéje nem egy rendellenes érzésvilágu, szokatlan lélekből fakad, hanem egy nemes, jó embert mutat meg nekünk, aki csak annyiban géniusz, hogy a normális emberi tulajdonságok benne fokozott mértékben vannak meg. Ilyen ember volt Bach. Szerelme egészséges szerelem volt, megházasodott. Nagyon szerethette a feleségét és zavartalan boldogságban élhetett, mert zenéjében a szerelem hangjait hiába keressük; viszont két házasságából husz gyermeke született. A XVII. század utolsó évtizedeiben Németországban virágzott a zenei kultura.

Minden kis városban jó városi zenekarok, zeneiskolák, nagy műértő közönség volt. Különösen az egyházi zene virágzott, az a muzsika, amely a nép legszélesebb rétegeinek könnyen volt hozzáférhető és mégis szórakozást nyujtott. De nemcsak szórakozást, hanem művészi táplálékot is. Általában nincsen egyházi és világi muzsika. A jó muzsika érdekel, mert a benne lévő szellemi erők hatnak rám. A rossz muzsika nem érdekel, mert nincsenek benne szellemi erők, csak hangok. Bach muzsikája jó és a legnagyobb mértékben érdeklő. Hiányzik belőle a dallamoknak közönséges értelemben vett érdekessége. A Bach-melódiák nem másznak a fülünkbe. Ez a művészet fölül áll azon, hogy egyik vagy másik tekintetben tulsulyt engedjen a művészi elemek egyikének vagy másikának. Melódia, ritmus, harmónia - ezek az elemek. Bachnál egyenlően fontos mindenik.

A melódiai ötlet miatt ő el nem hanyagolja a ritmust. Sajátságos és páratlanul okos zene ez, amelyben az észnek hideg kombináló és épitő munkája mellett a kedély szeretetreméltó őszinteségét, nagyságát egyaránt csodálhatjuk. Nézzük végig egy zongoradarabjának a kótáját. Két sorban ott látjuk, amit a jobb- és balkéznek játszani kell. A balkéz szólama itt nem hasonlitható a gitár vagy citera szerepéhez, amely a jobbkéz énekét mintegy kiséri, hanem a szólamok egészen egyenrangu tényezők, amelyeknek sajátságos, matematikaian logikus mozgása, egymásba fonódása, eltávozása, egy ritka, egy művészi elme játéka. Az egyik zenei alakulat (dallam) az egyik pillanatban fölszinre kerül, a másik pillanatban a mélybe sülyed és csak sejtjük, amint ott dörmög a mély basszushangokon, mialatt a fölszinre egy uj alakulat került. A két szólam igy egyensulyozódik; közibük furakodik azután egy harmadik, amely az elsőnek az elváltoztatásából, vagy a kettőnek összekombinálásából keletkezett.

A dolog azonban meglehetősen száraz mulatság volna, ha ez a hangokba alakult épitészet nem volna egyszersmind szép muzsika is. Mert az, szép muzsika. Nem épen valami csillogó, fület izgató zene ez; érzéki szépségei nem sokfélék. A hang, mint matéria, Bachnál egy anyagu. Ahhoz a szobrászhoz lehet őt hasonlitani e tekintetben, aki például mindig csak márványt használ. A modern muzsikusok ugy viszonylanak hozzá, mint ehhez a fönnebbi szobrászhoz azok a szobrászok, akik fémmel, kővel, festékkel, márvánnyal egyaránt dolgoznak, esetleg fölhasználják ugyanazon szobornál valamennyit.

Bachnak egy anyag is elég; ezzel dolgozik, kisérletezik fáradhatatlanul. Könyvtárra menő munkái közül különösen emlitendők zongoramunkái. »A jól hangolt zongora« (48 zongoradarab) a zongorairodalom legnagyobb kincse. Hat hegedüszonátája épen ilyen jelentőségü a hegedüirodalomban. Rengeteg a száma az egyházi szerzeményeinek. Fuvolára, zenekarra, vonószenekarra, zongorára és zenekarra, énekkarra egész sereg munkát irt; koncerteket, szonátákat, suitteket, vagyis apróbb dalszerü részekből álló, értelmileg és hangulatilag összefüggő sorozatokat. Orgonára irott preludiumait és fugáit sajátkezüleg véste ércbe. Csodálatos alkotások ezek, amelyeknek mély tartalmát évekig bányászhatjuk anélkül, hogy mindig ujat és ujat ne találnánk bennök. Hetvenöt éves korában hagyta itt a világot Bach János Sebestyén és immár majd százhatvan esztendeje, hogy meghalt. Nemzedékek tüntek és pusztultak azóta. A világ megidegesedett, elrontotta a gyomrát, kigyógyult, megöregedett és ujjá készül születni, de Bach muzsikája ifju, mintha ma irta volna. Ez az örökkévaló Muzsika. A Muzsika!