Éjfélre le a temetőre tekint

Kíváncsian a torony őre,

Holdfénybe’ világos a sir köve mind

S vet fekete árnyat előre.

S megnyílnak a sírok, és bújnak elő

Párjával a holtak, a férfi, a nő

Fehér, laza, hosszú ruhában.

 

S nyújtóznak erősen, szabadba jövén.

Bokáit illetgeti tánczra

A gazdag, a koldus, az ifjú, a vén,

De nyűgzi a bő ruha ráncza.

S mert itt a szemérem értéke potom,

Mind rántanak egyet s a hant-sorokon

Halomra fehérlik a pendely.

 

S ráng, ugrik a czombcsont, az ikra, a láb

Veszett, fura mozdulatokkal,

Csörögve, zörögve, idébb meg odább,

Ütemet kalapálva botokkal.

Az őrnek oly furcsa bolond e dolog,

S egy csalfa kísértés fülébe susog:

Menj, lopd el egyiknek az üngét!

 

Mondván cselekedte s a templomi bolt

Szentségibe menti a prédát.

Fönn egyre kíséri ragyogva a hold

A tánczot, a rémszerű czédát.

De végre egyik meg a másik elállt,

Magára borítja a hosszú uszályt,

És hess! elnyelte a pázsit.

 

Csetelve, botolva csak egy marad ott,

A gyepet tapogatja, súrolja.

E csínyt vele, tudja, nem űzte halott,

Leplét odafenn szimatolja.

Az ajtót rázza, de ereje nincs,

Aczélfeszület rajt a kulcs, a kilincs,

Jaj lenne különben az őrnek!

 

De az ing! Hol az inge? Kapál, hadonász’,

S esze nélkül ugrik a kőre.

Az ó csúcsos ívbe fogódzik a váz

S kapaszkodik - egyre előre,

Mint pók, ha kúszik, fut a préda nyomán,

Úgy mászik a csúcsok czirádasorán -

Most vége szegény toronyőrnek!

 

S az őr foga csattog, halott-halovány,

Igyekezne ledobni az üngöt.

De jaj neki! Széle egy vaskarikán

Megakadva az éjbe kicsüngött.

Elbúvik a hold, betakarja a köd...

De az óra hatalmasan Egy-et ütött

S len ízekre zúzódik a csontváz.

 

(1813)

 

Fordította: Dóczi Lajos