Vannak bizonyos témák, amelyeknek érdekessége mindenkit leköt, de sokkalta borzalmasabbak, semhogy szabályos szórakoztató olvasmány célját szolgálhatnák. Ezeket kerülnie kell a merőben romantikus írónak, ha nem akarja sérteni vagy éppenséggel elundorítani olvasóját. Efféle témákhoz nyúlni csak akkor lehet illendően, ha a szigorú és fenséges igazság megerősíti és szentesíti őket. Igen "kellemes kínszenvedéssel" izgulunk - például - a berezinai átkelésről, a lisszaboni földrengésről, a londoni pestisről, a Szent Bertalan-éji öldöklésről vagy a calcuttai Fekete Lyukban megfulladt százhuszonhárom rabról szóló elbeszéléseken. De ezekben az elbeszélésekben a történelmi valóság az izgató. Ha a fantázia szüleményei volnának, egyszerűen undorral fordulnánk el tőlük.
Mindössze néhány olyan kiemelkedő sorscsapást említettem, amelyet feljegyeztek a krónikák; de ezeknek méretei nem kevésbé élénken izgatják a képzeletet, mint maga a sorscsapás jellege. Nem szükséges emlékeztetnem az olvasót, hogy az emberi nyomorúságok terjedelmes és hátborzongató lajstromából kiválaszthattam volna sok olyan egyéni esetet, amely teljesebben mutatja meg a szenvedés lényegét, mint ezeknek a hatalmas méretű katasztrófáknak bármelyike. Az igazi szerencsétlenség - a végső baj - valóban mindig egyéni, és nem szerteágazó. Azért, hogy a gyötrelem végleteit az egyes ember szenvedi el, sohasem az emberek tömege - mondjunk köszönetet az irgalmas Istennek.
Kétségtelen, hogy az élve eltemettetés az elhalálozás legiszonyúbb végleteinek egyike. A gondolkozó ember aligha tagadhatja, hogy ez gyakran, igen gyakran előfordul. Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki mondhatja meg, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik? Tudjuk, hogy vannak betegségek, amelyeknél beállhat a nyilvánvaló életműködés teljes megszűnése, ám az ilyen megszűnés mégis pusztán csak szünetelés, ahogy helyesen nevezik. A felfoghatatlan gépezetnek csak időleges szünetei ezek. Bizonyos idő elteltével valamely láthatatlan, rejtelmes alapelv újból mozgásba hozza a bűvös áttételeket, a boszorkányos kerekeket. Az ezüsthúr nem lazult meg mindörökre, az aranykehely nem törött el jóvátehetetlenül. De hol volt időközben a lélek?
Eltekintve mindazonáltal attól az a priori elkerülhetetlen következtetéstől, hogy ilyen okoknak ilyen következményei támadhatnak; hogy az életjelenségek szünetelését nemegyszer, természetszerűen, elsietett temetés követi; eltekintve ettől a meggondolástól, az orvosi és mindennapi tapasztalat révén közvetlen tanúbizonyság áll rendelkezésünkre annak igazolására, hogy valóban rengeteg ilyen temetés fordult már elő. Ha kell, akár száz hiteles esetet is említhetek hirtelenében.
Egy igen figyelemreméltó eset, amelynek körülményei még frissen élhetnek néhány olvasóm emlékezetében, nemrégiben történt, a szomszédos Baltimore városban, ahol kínos, heves és széles körű izgalmat váltott ki. A város egyik köztiszteletben álló polgárának, egy kiváló ügyvédnek és kongresszusi képviselőnek feleségét hirtelen rejtélyes betegség támadta meg, amellyel szemben tanácstalanul állt orvosainak minden tudása. Hosszú szenvedés után az asszony meghalt, vagy úgy vélték, hogy meghalt. Senki sem gyanította, vagy senkinek sem volt oka gyanakodni, hogy nem halt meg igazán. A halál minden megszokott jegyét mutatta. Arca hegyes és beesett volt, mint a halottaké, ajka a szokásos márványszerű halványságot öltötte fel, szeme fénye kihunyt, teste kihűlt, az érverés megszűnt. A test három napig feküdt temetetlenül, ezalatt kőmerevségűvé vált. Egyszóval: siettették a temetést, a vélt felbomlás gyors előrehaladásától tartva.
A hölgyet a családi sírboltba helyezték, amelyet a rákövetkező három évben nem bolygattak meg. Ennek az időnek leteltével felnyitották, hogy egy szarkofágot helyezzenek el benne; de jaj, minő rémületes megrázkódtatás várt a férjre, aki személyesen tárta fel az ajtót! Amint szárnyai kilódultak helyükből, egy fehérbe burkolt valami hullott csörömpölve a férj karjaiba. Feleségének csontváza volt az, amelynek leplét még nem lepte be a penész.
A gondos vizsgálat nyilvánvalóvá tette, hogy a nő az eltemetést követő két napon belül életre kelt, s a koporsó az asszony kétségbeesett küszködésétől valami polcról vagy párkányról a padlóra zuhant, és annyira összetört, hogy foglya kiszabadulhatott belőle. A lámpást, amelyet véletlenül olajjal telten hagytak hátra a sírboltban, üresen találták - tartalma valószínűleg elpárolgott. A félelmetes kamrába levezető lépcső legfelső fokán a koporsó egy nagyobb darabja hevert; úgy látszik, ezzel igyekezett az asszony a vasajtót döngetve felhívni magára a figyelmet. Közben elájulhatott vagy esetleg meg is halhatott a rémülettől, és elestében halotti leple beleakadt egy befelé nyúló vaskampóba. Így maradt és rothadt el álló helyzetben.
1810-ben az élve eltemettetés olyan esete történt Franciaországban, amelynek körülményei ékesszólóan bizonyítják azt az állítást, hogy a valóság gyakran felülmúlja a képzeletet.
A történet hősnője bizonyos Mademoiselle Victorine Lafourcade, egy előkelő és vagyonos család fiatal és nagyon szép leánya. Számos udvarlója közül az egyik Julien Bossuet volt, egy szegény párizsi littérateur, vagyis újságíró. Tehetsége és szeretetreméltósága magára vonta a gazdag örökösnő figyelmét, aki, úgy látszik, hűségesen szerette, de származási gőgje mégis arra bírta végül, hogy kikosarazza, és egy Monsieur Renelle nevű bankárhoz és meglehetősen magas rangú diplomatához menjen nőül. Ez az úriember azonban a házasságkötés után elhanyagolta feleségét, sőt talán még bántalmazta is. Az asszony néhány évi boldogtalan házasság után meghalt, állapota legalábbis annyira hasonlatos volt a halálhoz, hogy mindenkit megtévesztett, aki csak látta. Eltemették nem sírboltba, hanem közönséges sírba, szülőfaluja temetőjében.
Hajdani szerelmese kétségbeesetten, és szívében az egykori lángoló vonzalom emlékével, a fővárosból a távol eső vidékre utazott, ahol a falu fekszik, azzal a romantikus céllal, hogy kiföldelje a holttestet, és magához vegye pompázó szépségű hajfürtjeit. Megtalálta a sírt. Éjfélkor kiásta a koporsót, felnyitotta, és éppen levágni készült a hajat, amikor arra figyelt fel, hogy a szeretett szempár kinyílik. És valóban, a hölgyet élve temették el. Életereje még nem hagyta el egészen, és szerelmesének ölelése feltámasztotta abból a letargiából, amelyet tévesen halálnak véltek. A férfi lázas sietséggel falusi szállására vitte. Nagy hatású erősítőszereket alkalmazott, amelyeknek használatát nem csekély orvosi tudása sugallta. A nő végül is életre kelt. Ráismert megmentőjére. Vele maradt, amíg lassan, fokról fokra vissza nem nyerte egészségét. Asszonyi szíve, mely nem volt kőből, és beérte e végső szerelmi bizonyítékkal, meglágyult, s most már végérvényesen Bossuet-nek ajándékozta. Nem tért vissza többé férjéhez, hanem eltitkolva előle feltámadását, szerelmesével Amerikába szökött.
Húsz év múltával visszatértek Franciaországba, abban a hiszemben, hogy az idő annyira megváltoztatta a hölgy külsejét, hogy baráti köre nem ismerheti fel. Ám tévedtek: Monsieur Renelle első találkozásukkor azonnal ráismert, és visszakövetelte nejét. Az asszony ellene szegült a követelésnek, és a törvényszék helyt adott ellenkezésének, kimondva, hogy a rendkívüli körülmények, valamint az eltelt hosszú idő nemcsak méltányossági alapon, hanem törvényesen is eltörölték a férj hatalmát felesége felett.