A latin irodalom teljesen tudatos volt ebben a tükörszerepben. Maga Vergilius úgy érezte, hogy nemzetének hivatása nem a szellemi kultúra terén kínálkozik. A rómainak a népeken kell uralkodni, a világot kell megszervezni. Fel kell tartania s megnevelnie a barbárokat, megóvnia a nagyszerű civilizációt, melyet a puhább s már végképp elpuhult görög megteremtett. A római imperiálizmus kulturális gondolat. Nem véletlen, hogy a latin kultúrának első nagy alakja, Cicero, politikus volt. Viszont a legnagyobb latin hódító, Julius Caesar, maga is író, aki tökéletes szárazsággal, de éppoly tökéletes eleganciával írta meg emlékiratait.

Egy nyugalomba vonult hadvezér pedig, Sallustius, a politikai történetírásban verseng Thuküdidésszel. Megír egy háborút s egy összeesküvést, föltárva s elemezve a lelki rugókat, mint egy XIX. századbeli regény. Sallustius Cato tanítványa. Erkölcsbíró. A nemzeti gondolat mindennél előbb való szemében. De ez a nemzeti gondolat már nem ellenséges a görög iskolával s a művészettel. Sallustius maga is művész, sőt művészkedő. Nyelvét szótári és archaikus tanulmányokkal alakítja ki, s különösen tömör, poénra kihegyezett stílusa óriási hatással van minden későbbi prózaírásra.

A művészet és a nemzeti gondolat találkozik Vergiliusban is. Első könyve, az Eclogák, azaz Válogatott versek, a Theokritosz művészetét echózza latinná. Csakhogy a szelíd mantuai költő nagyon messze van Theokritosz erős plein air színeitől. Vergiliust gyengéd, lányos léleknek tartotta az ókor. "Szűzies" volt a mellékneve. Ilyen szűzies zseni olvasztotta meg először a latin nyelv férfias keménységét, kimondhatatlanul lágy és tiszta verseiben. Versművészete sokat köszönhet a Theokritoszénak; eklogái mégsem theokritoszi idillek. Hiányzik belőlük minden reálizmus. Az utókor félreismerte ezeket a költeményeket, mikor Bucolicák-nak, Bocihajtó versek-nek nevezte. Nemcsak a bocikhoz, a pásztorokhoz sincsen sok közük. Pásztoraik az irodalmi és politikai élet megszemélyesítői, s az egyetlen ezek közt, akinek a mezei világ igazán szívügye, maga Vergilius.

Ő földbirtokos volt, teljesen összenőve egy kis darab földdel. Fiatalkorának nagy élménye, amikor erről a csöppnyi, örökölt birtokáról hadi érdekből ki akarták lakoltatni. Ekkor kezdett először gondolkodni a világ dolgairól, az emberi rendről és igazságról s a forrongó kor kilátásairól. Eclogáinak hátterében ezek a gondolatok ködlenek. A kor egy túlérett civilizáció s egy vajúdó világbirodalom kora volt. A meghódított Kelet különös vallások titkait lehelte, s misztikus távlatokat nyitott. A levegőben messiási sejtelmek úsztak. A híres negyedik ecloga is ilyen sejtelmekről beszél, az ős szibüllai jóslatok titokzatos nyelvén. Hangja nem harsonázó, inkább sugalmas, áhító, sóhajos. Versei mégis messze korokat bezengenek, s költőjüket odahelyezik a kereszténység előfutárainak s megjövendölőinek sorába.

A fiatal falusi misztikus azonban nem soká maradt meg ezeknél az apokaliptikus gondolatoknál. Visszakapott birtokát élvezte, s boldog volt... Talán maga a föld, az áldott föld, a mezei munka s egyszerű falusi élet válthatja meg csupán a világot! Ez is korszerű érzés volt, s hasonló gondolatokkal foglalkozott hatalmas pártfogója, Augustus is, aki a polgárháborúk fölforgatásai után pacifikálni akarta a világot, s visszavezetni a régi, egyszerűbb erkölcsökbe.

Vergilius ennek az irányzatnak szegődött hirdetőjévé. Mondják, hogy a földművelésről szóló tankölteményét, a Georgicá-t, egyenesen Augustus környezete sugallta. Csodálatos költemény, melyben Aratosz száraz műfaját theokritoszi édesség hatja át, és lucretiusi filozófia. A költő ismét leereszkedik a "szelíd cserjékhez és alacsony bokrokhoz", melyek közt méhek zengenek, bárányok legelnek, és szőlő kapaszkodik. Versében minden fűszál megelevenül és muzsikál. A "földművelés tudománya" nem rideg tan az ő szájában. Egész élete az, mindennapi valósága, lírája, honficélja és emberi vallása. A leggyöngédebb muzsikájú versek költője elérkezett a földhöz, a reálitáshoz. A nagy epikus kelengyéjéből nem hiányzott ez sem: a valóság iránti érzék. Kisebb költeményei közt van egy tökéletes naturálisztikus rajz a földmunkás életéből, a Parasztleves. Sőt egy váratlan érzékiséggel zengő erotikus zsánerkép is, a Kocsmárosné.

Ő írta mindezeket? Egy bizonyos: ő írta az Aeneis-t, s ahhoz sok minden előtanulmány kellett, könyvből és életből. Nem kisebb dologról volt itt szó, mint megteremteni a latin Iliász-t. Az új kor és új világbirodalom eposzát, amely az új latin világnemzetnek szentkönyve legyen. Irodalomban ritkán hoz sikert az ilyen nagy nemzeti ambíció, egyáltalán az eltökélt, nagy ambíciók. Ez nem is magától Vergiliustól indult ki. Ő nehezen fogott ebbe a munkába, s haláláig nem merte kibocsátani. De bámulói már híresztelték, hogy "nagyobb ének születik", mint a Homéré.

- folytatjuk -