Cicero fiatalkorában görög verseket fordított, és filozófiát tanult. Öreg éveiben, családi és politikai bajoktól megtörve, megint e tanulmányok közt keresett enyhülést. A görög filozófiát akarta népszerűsíteni Rómában. Platóni párbeszédeket írt, persze Platón művészete nélkül s kissé nyárspolgári világnézettel. Az öregségről írt, a barátságról s más ilyen életbeli, közkézen forgó témákról. A legújabb bölcselmi iskolák erkölcsi és praktikus irányzata megfelelt a római nyárspolgár hajlamainak. Cicero ügyvéd volt és politikus, azaz a cselekvés embere. Szerette a sztoikus pózt, s bizonnyal őszintén vágyott a sztoikus megnyugvásra. De alapjában puha, élvező lélek, s inkább Epikurosz gondolkodásával rokonszenvezett. Mégsem tudott elvonulni Tusculanumába, mint Epikurosz a kertjébe. Hajtotta, űzte a hiúság, mely életének tartalmat és kielégülést adott. Szerette és nagyra tartotta önmagát. A szónoki emelvényen mindig az önbizalom teljes pátoszával jelent meg, s ezt az önbizalmat még fokozta egy nagy politikai siker: a Catilina-ügy. A diadalt, amit a polgári rend és törvény képviseletében vívott a kalandorok és fölforgatók ellen, nem restellte önmaga ünnepelni, nagyhangú hexameterekkel: Ο fortunatam natam me consule Romam! (Ó, mily szerencsés Róma, hogy consulja vagyok!) ... Bizonnyal Démoszthenésznek érezte magát, s talán a hiúság okozta halálát is. Ahogy a görög szónok támadta Fülöpöt, úgy zengte ő is "filippikáit" Antonius ellen. Gondolom, elcsodálkozva és megbotránkozva hajolhatott ki föltartóztatott kocsija ajtaján. Inkább vélte volna hódolók, mint merénylők csapatát. Számára ez a kocsiajtó guillotine nyílása lett. Aztán kivágták a nyelvét, Rómába vitték, és, élces ötlettel, kiállították a szószéken.

A nyelv embere volt, ügyvédi szószaporítás és pompázó körmondatok embere. A svádáé, amit a latin facundiá-nak nevez. Zuhatagos ékesszólása hosszú évszázadokra törvényt szabott, s a klasszicizmus sznobjai csak azt tekintették latinnak, amit Cicero írt. Előttünk ez már eléggé halott dicsőség. A frázisok csillogó eleganciája éppoly kevéssé érdekel bennünket, mint az aktuális vagy sablonos, kissé bizony híg mondanivaló. De aki mindezek mögött áll: az ember, minden emberi gyengesége mellett, vagy épp azokért, ma is érdekes és aktuális. Mennyire hatott ennek az embernek szelleme és attitűdje, közvetve vagy közvetlen, például az egész modern újságírásra, vagy, mondjuk, a magyar politikára Werbőczitől Kossuthig: érdemes lenne külön tanulmányozni.

Cicero műveiben az emberi szellemnek egy örök típusa nyert tökéletes kifejezést. A kifejezés nem lenne oly tökéletes, ha a forma kevésbé frázisos vagy a tartalom kevésbé híg volna. Vannak írók, akik úgyszólván öntudatlan és szándéktalan alkotnak minden időkre szóló remeket. Cicero, aki oly kétely nélküli önbizalommal s folytonos technikai tanulmánnyal készült az írói remeklésre, a paradox sors tréfájából mégis ilyen malgré lui (önmaga /szándéka/ ellenére) remekíró lett. Legalább számunkra, akik több örömet lelünk már intim leveleiben, mint fennszárnyaló szónoklataiban. Igaz, hogy legintimebb magánlevelei is tele vannak a patetikus közszereplő pózával, mintha csak nyilvánosság elé szánta volna őket, és talán szánta is. Viszont legmagasabb szónoklataiból is kibeszél az intim ember, kicsinyes bohóságaival, egocentrizmusával, föloldódott közlékenységével.

Nem valami filozofikus karakter. Különös, hogy éppen az ilyeneket vonzzák néha ellenállhatatlan a gondolat és szellemi élet csábjai. Ez nemcsak Ciceróra áll, hanem magára a római lélekre is, mely egy kicsit mindig reménytelen szerelmese volt a filozofikus görög szellemnek. Éppen Cicero vonta ki az ismeretlenségből a latin költészet első nagy alkotását, mely a világ egyik fő-fő filozófiai költeménye. Lucretius, aki írta, állítólag megőrült, és öngyilkos lett. Pedig mennyire kereste a megnyugvást és a bölcsességet! Versét éppoly komolyan kell venni filozófiának, mint költészetnek. Címe: A dolgok természetéről, a Szókratész előtti ősbölcsek műveinek obligát címére utal. Egyik újabb kiadója s kommentátora korunk nagy metafizikusa, Bergson. A felvilágosult és szabados XVIII. század valósággal filozófiai bibliáját látta benne.

Voltaképp az epikuroszi filozófia rendszeres kifejtése. De ezek a fejtegetések pazar képsorozat módjára hatnak. Pedig a verse szinte próza módjára puritán. Stílusa valósággal archaikus, sokkal primitívebb, mint az elegáns Ciceróé. Sokkal primitívebb, sokkal szárazabb és sokkal költőibb. Ezekből a kissé merev, dísztelen hexameterekből mély és önkénytelen líra árad. Lucretius epikureizmusa ez a líra. A megmozdult latin szellem lírai föllélegzése babonáinak fegyelméből. A gyermekszobából való kiszabadulás föllélegzése! Egy nagyon is sötét és szigorú gyermekszobából. A római vallás nem mesékből és álmokból szövődött, mint a görög, hanem babonákból és bilincsekből. Lucretius nem győzi magasztalni Epikurt, aki megszabadította az emberiséget a babonáktól és félelmektől. "Boldog, aki megismerte a dolgok okait!" - mondja róla Vergilius. "Sem az istenek nem rettentik többé, sem az alvilág." Nem fél a haláltól. Egyetlen istent hajlandó tisztelni még, az édes Venust, "égiek és földiek gyönyörét", akinek könyvét ajánlja. Ő hatja át a világot, amelyben az atomok mozognak. Minden élet csak az atomok múló alakulata. Csupán az anyag halhatatlan. Élvezni kell az életet, amíg tart. A világ fejlődik, az emberiség művelődik...

Természettudományos, progresszív világnézet. Éppen az a "mechanikus materiálizmus", amit ma kezdünk korlátoltnak érezni, szegényesnek, túlhaladottnak. De nemrégen még annyira modern volt! Micsoda élmény az embernek, megszabadulni isteneitől, egyedül és büszkén megállni az idegen világban, megérteni és leigázni a természetet! Lucretius tudományos éneke oly kort harangoz be, amely a XIX. századhoz hasonló: büszke, hódító, fölvilágosodott kort: ilyen a római világuralom korszaka.

- folytatjuk -