A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!

S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!

A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,

mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek

várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?

Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,

s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,

az arcra percek folynak, sárga vegyvizek

s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek

között, hol a felejtés vízesése mormol

s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.