– Mester – szólt a marchese s egymás után bontogatta fel a leveleket – Ő Szentsége áldását küldi önnek, mint szent egyházunk hű fiának, kinek áhitattal teljes Requiemjében mindig öröme volt. Ő felsége a király, sajátkezű sorokkal tiszteli meg önt s a Salvator-rend nagykeresztjéhez jó kívánatait csatolja. Koronás asszonyunk barátságosan kéri, fogadja szívesen fehér rózsáit. Rovere gróf a lángelmét megillető hódolattal üdvözli önt a mai nagy napon, s a szent kollégium…

Elhallgatott, mert mély lélegzet hangja csapta meg a fülét. Az aggastyán aludt.

Összetöpörödött, nyomorult kis teste egészen elsüppedt a virágos bársony karos-székben, mely széles volt, mint egy cifra sírbolt. Álla mellén pihent, s alsó ajka bután pittyedt előre. Szempillái le voltak csukódva s pergamenszerű arcáról eltűnt az utolsó, bágyadt életszín is. Mintha meghalt volna.

A marchese vállat vont, s egy pillantást vetvén Girolamora, hátra dőlt a széke párnájára. Aztán tisztelettel várakozott. Girolamo nem moccant. Úgy állt az ajtónál, mint egy szobor; készen most is, mint mindig, hogy ha kell, azonnal ravatalra tegye az urát.

Az óra tizenkettőt berregett; a vén ember felriadt.

– Miért hallgattál el? Folytasd.

A marchese engedelmeskedett.

– Cornaro herceg Róma hódolatát tolmácsolja. Mastai gróf Firenzéét. Bonafede grófné boldog, hogy a mai napot megérhette.

Az utolsó név szeget ütött az aggastyán fejébe.

– Bonafede? Bonafede?! Nem emlékszem.

A marchese kackiás szőke bajusza alól egy légies mosoly lebbent el. A grófné és a mester viszonyáról megemlékezett minden jóravaló zenetörténelem. Bonafede grófné volt a mester Steinné asszonya.

Úgy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, s türelmesen nézegette tovább a leveleket.

– Brunelleschi, a kiadó, és Maurocordato, a San Felice igazgatója, mentegetőznek. Azt vallják, teljesen ártatlanok benne, hogy az a bizonyos újság a vakmerő csínyt elkövethette. Az igazgató a legnagyobb óvatossággal járt el. A partitúrát csak ketten kapták kézhez: a Corticelli és Lagrange. A többiek az utolsó próbákig nem ismertek a darabból többet, mint a tulajdon szerepüket.

– Lagrange? Ki az a Lagrange?

– Az ön tenorja, mester. Lagrange énekli Ninust. A Corticelli pedig…

– Tudom. Ő a királyné. Hogy is hivják? A nevét elfelejtettem.

– Semiramis, mester.

– Igen, hisz mondtam. Miért nem folytatod?

– Ez a levél azé a bizonyos újságé. A szerkesztő arra kéri önt, hogy álljon el a keresettől, s kifejezéséül, hogy a közlés ellenére is tiszteletben tartja az ön jogait, ötezer lírát ajánl fel Milánó szegényeinek. 

– Ez szép tőle, nem igaz? Mit szólsz hozzá?

– Semmit – felelt a marchese dühösen. – Be fogom pörölni a gazembert.

– Nem értelek, keresztfiam.

– Végre is, mester, nem engedhetem, hogy önt megrabolják… Mi az?

Kívülről félénk motoszkálás hallatszott, s az ajtó egyik szárnya egy arasznyira elvált a másiktól. Girolamo kinézett, néhány halk szót váltott valakivel, s aztán jelentőséggel hunyorgott a marchese felé.

– Mester – tolmácsolta emez az alázatos jelentést – a nagy teremben Milánó küldöttsége várja önt. A polgármester meg a többiek…

– Neked kell elfogadnod őket, rosszul érzem magam. Tudod, hogy nem szabad sokat beszélnem.

– Meg fogják hívni önt egy lakomára, mely mindjárt a premier után lesz. Ezzel a lakomával maga a város tiszteli meg önt. Mit feleljek nekik?

– Mondd meg nekik, hogy én törődött, öreg ember vagyok, s hogy az előadás után rögtön le fogok feküdni. Micsoda bolond gondolat is volt, hogy én majd velök éjszakázom. Azt akarják, hogy megrontsam a gyomromat, s bele haljak a lakomájukba?! De hát várjanak egy kicsit! Vagy Del Puente már egy-két hónapot sem tud várni?!…

Arca szederjes színre vált a haragtól, s a lélegzete elakadt minden második szavánál. Egy köhögés-roham megmentette a marcheset a továbbiaktól.

Lement a nagyterembe, elmondta az alkalmi szónoklatát, szétosztotta hálakészletét a küldöttség tagjai közt s szépen visszasétált a börtönébe. Micsoda rabság! De négy millió örökség mindig megérdemli, hogy az ember egy kicsit fáradozzék is érte.

Mire visszatért, az aggastyán már ismét mélyen aludt. Nyöszörgött. Talán azt álmodta, hogy a lakomán van, s etetik erőszakkal. A marchese zsebre dugta a kezét, az ablakhoz állott s egy kalitkában gubbasztó madár sóvárgásával nézett a napfényes utcára. Odakünn, a palota egyik oldalkapuja előtt, éppen akkor állott meg egy roppant virágszállító kocsi.

– Ahá! A Laetitia hercegnő rózsái.

Nem állhatta meg, hogy a rózsákról a múmiára ne pillantson. A múmia ebben a pillanatban nem nyújtott valami szép látványt. Árvalányhajszínű, ritkás szakállán egy orvosság-csepp dísztelenkedett, s az inge fekete volt a burnót-portól. Az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy ebből a nagy fényűzéssel bútorozott, díszes és ragyogóan tiszta szobából ezt a kis szennyességet egyszer már ki kellene söpörni.

A marchese összenézett Girolamoval s oda szólt neki:

– Ocsmány dolog megöregedni, mi?

- folytatjuk -