A marchese tévedett. Mikor haza értek, az aggastyán, méltó bámulatára, arra kérte, hogy maradjon vele.

– Ne menj ma a klubba. Igyál velem egy csésze teát. Még nem akarok lefeküdni.

Lám, lám! A kadávert életre galvanizálta a diadalmas est. Tehát mégis van valami, a mi nem sorvadt el benne tökéletesen; s ki hitte volna: a hiúság! Elég szomorú tea volt, annyi bizonyos. Az öreg a pohara fenekét nézegette. A marchese, titokban, minden öt percben rápislantott az órájára.

Egyszerre, váratlanul, s mintha előbb gondolkozott volna valamin, megszólalt a kadáver:

– És te elhiszed, hogy tetszett nekik a darab?!…

– De mester, hisz az egész ház el volt ragadtatva! 

S elmondta a bizonyságait. Az öreg végig hallgatta a fejtegetést, s aztán a fejét rázta:

– Bolonddá tesztek. Mindnyájan bolonddá tesztek. Még te is.

Majd kikívánkozott az erkélyre. Teli volt ez este különös szeszélyekkel.

Girolamo nem bízott a langyos tavaszi levegőben, s körülbástyázta az urát pokrócokkal. A marchese engedelmet kért, hogy elolvashassa az esti lapját. Visszahúzódtak; s az aggastyán magára maradt a nagy erkélyen.

A Piazza már teljesen el volt hagyatva, s az utcalámpásoknak csak a fele égett. Még ezek a pisla lángok is bántották, s behunyta a szemét. De alig hogy behunyta, megjelentek előtte az elektrom tűzkígyói. Újra maga előtt látta a villamos lángokból kirakott ragyogó félkört, a meztelen vállakkal s a neki szegezett messzelátókkal. Fülében a nagy kettős néhány akkordja zsongott; s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a fúvók harsogását hallaná.

Az arcokra és a szavakra nem emlékezett többé. Csak egy szép fiatal hölgyet látott, a ki a kezét csókolta, s a kinek a nyakáról gyémántok szórták szerte a tűzsugarakat.

– Bolonddá tesznek – motyogta magában. – Mindnyájan bolonddá tesznek. Az egész nem ér egy hajítófát.

Aztán nem látott, nem hallott és nem gondolt semmit. Valami édes zsibbadtság szállotta meg, mely oly csillapító, oly megnyugtató volt, a milyen lehet majd az a legutolsó. A Piazza házai himbálózni kezdtek körülötte és szempillái lezárultak.

Egyszerre vidám fütty-szó verte fel szenderéből. Egy elkésett mulató bandukolt végig a Piazzán, s léptei nagyokat koppantak a kövezeten. Jó kedve lehetett, mert cikkcakkosan sétált, s nem feszélyezte magát. Az aggastyán felkapta a fejét s fülelni kezdett.

A kapatos úr a Szerelmes Gladiátort fütyölte, a Szerelmes Gladiátor elcsépelt bordalát:

Quintilla esküjét a szél

Elvitte messze, messze…

Valami mesterlegény lehetett, a ki nem igen állott a zenei műveltség magaslatán, s a ki egy kissé elmaradt a kortól. A Szerelmes Gladiátor! Az első operája. A negyven év előtti Gladiátor, mely azóta kintornák és hangolatlan zongorák prédája! A Gladiátor, mely azóta otthon van minden csapszékben, s bejárta az egész világot. A Gladiátor! Bizony több mint negyven éve annak!…

És látta magát szaladgálni igazgatótól igazgatóhoz, csikorgó hidegben nyári kabátban, melyre ildomos foltot varrt a Nanetta kis kövér keze. És látta a kis Nanettát is. Egyszerre csak elébe mosolygott az a helyes kis arcocska. Látta kacagó szemét, pittyes száját, gyönyörű fogait és az örök veres pántlikát a kalapkája mellett.

Különös! Az imént arra sem igen tudott visszaemlékezni, a mi két órával ezelőtt történt vele, és most mintha csak előtte állna a nagy pohárszék, a kakukkos óra, a fehér csipketakarós ágy, Cherubini egy újságból kivágva, s a piaci virág a festett cserepekben.

Mintha egyéb se hiányzott volna, csakhogy: »Tessék! Isten hozta, fiatal úr!« – belépjen a régi szobájába. És látta, a mint szemközt könyökölnek a kis görbe lábu asztalkájukon, vacsora után, a vasárnapi fél lírás bor mellett. Nanetta nevet és ő handabandázik. »Tudod, Nanetta, ha majd a Gladiátort előadják, veszünk egy nagy álló tükröt, egy virágasztalkát és porcelánt tizenkét személyre. Tudod-e, hogy akkor nagyon sok pénzünk lesz?! És soha ki nem fogyunk a pénzből, mert meglátod, ha a Gladiátor-t előadják, én híres ember leszek.« Nanetta kacag és azt feleli: »Hagyj nekem békét a szamár gladiátoroddal!« Ő elkezd vitatkozni: »Ne bántsd a gladiátoromat.« És Nanetta: »Ó, ismerem már ezt a híres gladiátort!« Aztán nevetnek, mert mindig nevetnek…

A szegény kis Nanetta! Vajon hová lett?! De hát hová lett a tavalyi hó?!…

A messzeségből még mindig hallatszik a füttyszó. A virágos kedvű úr most már a gladiátor dalára gyújtott rá, melyet a vándor tenoristák annyira elkoptattak:

Ha visszatérek a porondról,

Csókod lesz a pályabér…

A dal egyre távolabbról és távolabbról hangzik, végre elhal. És a Piazza ismét csöndes.

* * *

A marchese, elolvasván a tőzsdetudósítást, fölkelt s megindult az erkély felé. Úgy találta: ideje, hogy az öreget kiszedjék a pokrócokból, s dunyhái közé tegyék.

De alig tett pár lépést, álmélkodva állt meg az erkély nyitott ajtajánál. Aztán oda intette magához Girolamot s így suttogott hozzá:

– Nézd csak, nézd!

Az öreg halkan fütyörészett s a bárányfelhőket nézte, mialatt két nagy könnycsepp gördült végig az arcán.

- vége -