Légy fegyelmezett!

 

A nyár 

ellobbant már.

A széles, szenes göröngyök felett

egy kevés könnyű hamu remeg. 

Csendes vidék.

A lég 

finom üvegét

megkarcolja pár hegyes cserjeág.

Szép embertelenség. Csak egy kis darab

vékony ezüstrongy - valami szalag -

csüng keményen a bokor oldalán,

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

a világ ág-bogán.

 

A távolban a bütykös vén hegyek,

mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják

az alkonyi tüzet,

a párolgó tanyát,

völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

 

Hazatér a földmíves. Nehéz,

minden tagja a földre néz.

Cammog vállán a megrepedt kapa,

vérzik a nyele, vérzik a vasa.

Mintha a létből ballagna haza

egyre nehezebb tagjaival,

egyre nehezebb szerszámaival.

 

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,

szikrázó csillagaival.

 

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve

lassudad harangkondulás.

És mintha a szív örökről-örökre

állna s valami más,

talán a táj lüktetne, nem az elmulás.

Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc

volna harang

s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.

S a szív a hang.

 

Csengés emléke száll. Az elme hallja:

Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja

a pántos égbolt lógó ajtaját,

melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,

csak dőlt a nyáron át.

 

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

 

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

 

A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

 

Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben - 

varjucsapat ing-leng a ködben.

 

Téli éjszaka. Benne,

mint külön kis téli éj,

egy tehervonat a síkságra ér.

Füstjében, tengve

egy ölnyi végtelenbe,

keringenek, kihúnynak csillagok.

 

A teherkocsik fagyos tetején,

mint kis egérke, surran át a fény,

a téli éjszaka fénye.

 

A városok fölött 

a tél még gőzölög.

De villogó vágányokon,

városba fut a kék fagyon

a sárga éjszaka fénye.

 

A városban felüti műhelyét,

gyártja a kínok szúró fegyverét

a merev éjszaka fénye.

 

A város peremén, 

mint lucskos szalma, hull a lámpafény,

kissé odább

a sarkon reszket egy zörgő kabát,

egy ember, üldögél,

összehúzódik, mint a föld, hiába,

rálép a lábára a tél...

 

Hol a homályból előhajol

egy rozsdalevelű fa,

mérem a téli éjszakát.

Mint birtokát

a tulajdonosa.