Már megritkult a szó. Ültünk a tág verandán.

Sötét fény csillogott az ordas óboron,

És hallottuk, amint egy álmodó torony

Tünődve felneszel, és éjfelet ver andán.

S a hűvös szél lehén, mely lomha lombot ingat,

Úgy tetszett: csöndesen lebegve sok szelíd,

Hűs ujju néma árny busongva közelít,

S arcunkon ismerős vonásokat tapintgat.

S lelkünkben is, belül, elvénhedt magyar esték

Fájdalma reszketett, sok ősi, messzi bú,

Gigászi, holt jajok, kik árva sóhajú

Búnk arcán a maguk régi arcát keresték.

És jó volt ülni így, sötét bornál, az ében

Fák közt, a kék tüzű szikrákkal záporos

Nagy nyári ég alatt elnyugtatni boros

Fejünket ősi búk hű nagyapó-ölében.

Úgy tetszett, dalolunk, s hogy néma dalba olvad

Velünk körül a táj, a csillagok s a bor,

S egy zengő reszketés mindent eggyé sodor:

Kisértetes danát a holt apák daloltak.

És messzi, messzi fent a dús csillag-sereg

Közt lengett a tejút, csüggedten, őszre válva,

Mint bánatos Hadúr nagy hófehér szakálla,

Amelyről könny gyanánt hulló csillag pereg.