Hogyan közeledjék most ehhez a zárkózott özvegyhez, a ki tökéletes ellentéte régi ideáljainak, mert az anyaság örömén kívül semmi után sem eseng abból, ami a többi asszonynak boldogsága? Mily szóval ostromolja meg úgy, hogy el ne riassza, hogy úgy ne járjon vele, mint a csigabigával, mely ujjának egyetlen érintésére visszahúzódik házacskájába?! Pedig az a terv, mely a kapitány agyában született, már is betöltötte minden izét; egyszerre felszabadult benne az ellenállhatatlan vágyakozás, hogy az ősi házat, mely tétovázó pályafutásának utolsó állomása volt, puha meleg fészekké tegye a maga számára s ezzel a névvel nevezhessen egy kedves hű asszonyt: "feleségem"! Róza pedig csakugyan ilyen asszony, hiúságok nélkül való, aki arra való, hogy minden gondolatával egyetlen férfié legyen. Még a holt férje emlékéhez való nagy ragaszkodása is csak tiszta erényét bizonyítja; ez az emlék tíz év óta erős bástyával vette körül, mely bevehetetlen volt a léhaság fegyvereinek; s ha most végre megint oda adná a szívét egy férfinak, majdnem ugyanazt a lelket vinné második férje házához, a melyet csak leánykeblekben lehet sejteni.

Jenő máris úgy érezte, mintha a karjai közt tartaná ezt a szemérmes, remegő asszonyt s fölkiáltott:

- Azt hiszem, ez egyszer egész lelkemmel tudnék szeretni.

Ákos felelni akart, de mielőtt szólhatott volna, kinyílt az ajtó s Bandival a karján Simon lépett be. A gyermek halvány volt, de szemében már az elevenség tüze csillámlott; mosolyogva nyújtotta két karját Jenő felé.

- Vártalak kis apa, azt hittem megcsókolsz, mielőtt elalszom, - mondta, - de ma megfeledkeztél rólam, hát én jövök hozzád.

Simon szidástól tartott s elkezdett mentegetődzni.

- Nem bírtam már vele, az anyja egy kicsit magunkra hagyott s a kis betyár rávett, hogy idehozzam; egyáltalában mindenre rávesz...

A két férfi édes keveset törődött most vele. Mind a ketten a gyermeket nézték, oly gyöngédséggel, melynek láttára bárki is azt gondolta volna: a kettő közül az egyik édes apja. Jenő hirtelen kivette a kis fiút Simon karjai közül s elragadtatva megölelte. Éppen erre jutott be Róza, egy nagykendő volt a kezében, melyet lelkendezve borított fiára.

- Az istenért, hova gondolnak? Agyonfázik! - szólt aggódó szemrehányással.

- Ne féltse, - kacagott Ákos; Sas-vér, agyon se lehet ütni.

Azután azzal a hirtelen támadó elhatározással, mellyel legfontosabb ügyeit is elintézni szokta, kézen fogta Rózát s magához húzta:

- Komoly szavam van hozzád húgom, - szólt ünnepélyes hangon.

Jenő elsápadt s zavarban hebegte: Ákos!

De Ákost egy ellenséges hadsereg se tartóztathatta volna föl többé azon az úton, a melyen elindult. A szeme közé nézett Rózának s oly hangon, mellyel a csatákban ezt vezényelte: "előre!" - kiáltotta:

- Én, a legidősebb Sas, a család feje, megkérem a kezedet öcsém számára!...

***

Mikor az ősz az utolsó sárga leveleket hullatta el a kertben: a Sasok szürke fészkében a szívek tavaszának az ünnepét ülték. Sas Ákos, a félkarú huszárkapitány, nem hiába volt a család feje, tudott akarni, gyorsan cselekedni. Talán valami titkos előérzet súgta meg neki, hogy sietnie kell.

Egy hónappal öccse esküvője után halva találták ágyában; a csatákban a halál elkerülte s most szívének egy megpattant ere hirtelen megölte. De utolsó vágya teljesült: a Sasok nemzetsége nem veszett ki.

- vége -