A világfi arcán nagy meglepetés tükröződött, de a lélekbúvár rögtön kitalálta volna, hogy több benne a színlelés, mint az igaz.

- Te Rózát gondolod, - mondta elpirulva, mintha valami csínyen kapták volna.

- S talán nincs igazam? Régen nézlek én már benneteket; néha fél éjszakán is eltűnődöm azokon, amiket apránkint tapasztalok s minél gyakrabban látom jelét annak, hogy nem tudsz, nem bírsz úgy bánni ezzel az asszonnyal, ahogy valaha azokkal bántál, akik hízelgésekkel halmoztak el; annál jobban csudálom az igazi nőiesség hatalmát, mely az olyan fenevadakat is megszelídíti, aminők, - mint valaha te is, - folyvást asszonyok körül ólálkodtak. Apja akartál lenni a gyermeknek, miért ne lehetnél hát igazán az?... A Sas-nemzetségnek nem szabad kihalni, Jenő!...

- Nem szabad kihalni! - ismételte Jenő halkan, gépiesen.

- Azok a szép idők, a mikor az élet és a szeretet melege hevített itt mindent, visszatérhetnek újra; a szürke közöny, mely majdnem olyan, mint maga a halál, elmúlik innen, mi rólunk; megint érezni fogjuk, hogy van szívünk, vannak vágyaink s van egy közös célunk, a melyért őszülő fővel is érdemes fáradni! A te dolgot öcsém, hogy a káosz eloszoljék s legyen világosság körülöttünk, nem oly szemfényvesztő, a milyet valaha reméltünk, de nem is ideig-óráig tartó.

A világfi, aki a nagyvárosi élet ezernyi változatosságában sohasem tévesztette el azt az utat, a mely a kényes helyzetekből legbiztosabban kivezette: most zavartan állott az erőszakos katona előtt; egy belső hang azt súgta neki, hogy a bátyja ajkával a Sasok ősei szólnak hozzá; szeretett volna közbekiáltani, hogy mindez okos és becsületes, hát miért nem jár elől a tanácsadó a jó példával? - De nem mert Ákos előtt farizeuskodni, hisz a lelkiismerete egy csöppet sem védte az ellen a gyöngéd gyanúsítás ellen, mely bátyja tervének előzménye volt, már pedig valóságos sértés lett volna, hogy álszenteskedő lemondással engedje át a saját testvérének azt az asszonyt, aki bátyja hite szerint csat ő iránta érdeklődött.

- De hát igazán érdeklődik-e? - kérdezte elfojtott hangon, mely annyira a saját szívének volt szánva, hogy nem is várt Ákostól feleletet. A kapitány meghallotta s ravaszul mosolygott.

- Azt én jobban tudom, - mondta. - Egyébiránt a te helyedben hamar kitalálnám, hogyan bizonyosodjam meg. Lásd, mi katonák, mégis csak mestereitek maradunk a szívügyekben; nem érünk mi rá sokat töprenkedni, úgyis az első gondolat mindig a legjobb. Annak idején a harmadik találkozáskor már így szóltam ahhoz, aki az eszemet megzavarta: "Szívem és kardom az öné..."

Jenő türelmetlenül szakította félbe:

- De mikor oly rövid ideje még, hogy a sors egy fedél alá szorított bennünket; alig ismerjük egymást, a gyász még el sem múlt, féléve sincs, hogy az apánk meghalt; azután feleded, hogy majdnem gyilkosa vagyok az urának!

- Bolond az, aki időhöz és külsőségekhez köti a gyászt; épp úgy nem feledem soha apámat, a mint örökké sajog bennem az a szomorú emlék, hogy vesztett csatám is volt valaha, de a vereség után csak annál jobban szomjúhoztam a diadalokat. Nekünk nincs többé időnk a várakozásra, a mi korunkban kár a percekért is; e pillanatban úgy rémlik, mintha apánk biztató szavát hallanám: siessetek!... Azt a szomorú történetet pedig nem kell Rózának megtudnia soha, az a kettőnk titka marad; a múlttal való kiengesztelődés csak annál könnyebb lesz, ha egész életedet arra szenteled, hogy kárpótolod azt a szegény asszonyt.

Az ifjabb Sas titkos örömmel engedte magát meggyőzetni. Azok közül való volt, a kiknek jobban esik, ha a nagy elhatározásokban megoszthatják a felelősséget valakivel, akit magoknál erősebbnek látnak. A kapitány ellen e részben alig lehetett kifogása, a derék katona jobban védte az ügyet, mint egy valóságos ügyvéd s Jenőnek, ha teljesen fedezni akarta magát, elég lehetett az a tudat, hogy csupán engedelmeskedik. De ebben az engedelmességben rá nézve valami véghetetlenül kívánatos volt; amint Rózára gondolt, képzeletében egész sereg szépséget látott most rajta, a mi azelőtt alig tűnt föl neki. Nem ilyen egyszerű házias nőkben kereste eddig az eszményt; ahhoz, hogy egy asszony közelébe vágyjék, okvetetlenül egy kissé a szirént kellett benne sejtenie; az ingerből kelt ki az a lidérctűz, mely misztikus fényével csábította, a nélkül, hogy a szívét melegíteni bírta volna; a fodrász, az illat megvesztegetői s az eszeveszett szavakban meg az érzékiségben való tobzódás - bűntársai.

- folytatjuk -